Egy ködös szerelem

    A végtelen vásznú valóság csak ontja magából a színeket, érzéseket, vágyakat. Az elevennek tűnő néma szobrok a felkelő Napban fürösztik arcukat, míg lassú léptem alatt az őszi reggel foga csikorog, és várja a meleg napsugarak engesztelő simogatását. Csendes a park egy madár sem kedveskedik vidám dallamokkal, csak gubbasztanak borzas tollaik között mozdulatlan. Ezüst fonalát szövi a pók, mely fátyolként telepszik a tájra, s rejti el annak valódi arcát. Harmatgyöngyöt gyűjt egy kósza árny, valóságot lát benne tán, de észrevesz, s elillan, tovaszáll. Miért menekül, fél tőlem talán? Lebegek, kúszok a Nap felé, ölelni vágyom őt, de szerelmünk átkozott. Sugarai cirógatnak, s elvész testem az érintésébe. Felajánlom magam legyek övé, más senki nem kell. Puha bársonyos testem pusztul szeretete alatt, míg utolsó foszlányom, mely egy öreg tölgy tövében reszket, el nem hamvad. 

Szűrreál

Vágyok oda, hol a tenger tiszta,

Kék vizét semmi sem csúfítja.

Lágyan ring, szellő simogatja,

Felhő nézi, cirógatja.

Légy te az, ami ő nem lehetek,

a szabadság kéklő fellege.

Lásson téged mindenki,

de ne ismerjen senki.

Tudd, amit ők tudnak,

Érezd, amit ők éreznek,

Halld meg szavukat,

s suttogd vissza vágyaikat.

Egy ismeretlen ismerős

kép mögé bújva. Félős.

Utat mutatsz, de sajátod nem leled,

evezz velem, el innen, tengeren.

Szabadon, és elveszetten,

a tükröt kérdem mellettem.

Mutatja arcom, szüntelen,

Könnyel keverve lelkem.

Taszíts a fagyos mélybe,

vagy emelj a tündöklő égbe.

Ringass lágy vizeken, a kéklő fényben,

vagy temess a földnek sötét rejtekébe.

Engedj, mennem kell, hív a tenger.

Testvért lát, s nem engem.

Álarcom vizes, s tiszta,

Én, a tükör vagyok, nem a keret maga.

Nem minden 'rossz' rossz

    Egy esőcsepp zuhant alá gyorsan a magasból, s talán még látni vélt néhány színes alakokat egy fura szögletes dobozban, majd egy szempillantással később szétfröccsent az emberektől hemzsegő járdán. Ennyi volt csupán az élete, de míg megszületett a magasban s földet ért leélte az egészet. Ez az egyszerűség csodálattal töltötte el Mike-ot, és egy kicsit irigylésre is késztette.

- Szia Drágám! - köszönt be mosolyogva felesége az irodába.

- Szia Szívem! - nézet rá az elbűvölő nőre az ablak mellől, aki ringó csípővel közeledett felé, és mivel ez a munkahelye volt így Mike szomorúan igazított egyet a nadrágján, és némileg lehűtve magát csókkal üdvözölte szerelmét.

- Na, indulhatunk, vagy azt szeretnéd ha a fiúk rád várnának?

- Úgysem tudok olyan későn érkezni, mint Eric – mosolygott Mike. Majd elindultak a lifthez, közben még pár kollégától elköszönt a hétvégére. A garázsba érve már érezni lehetett az eső illatát, mely keserédes emlékeket hozott felszínre benne, de igyekezett ezt nem kimutatni. Nem szerette ha Layla aggódik érte, persze könnyebb lenne, ha elmondaná neki mi is történt akkor huszonöt évvel ezelőtt, de félt, hogy nem hinne neki, és nem akarta elveszíteni az egyetlen jó dolgot az életében.

    Az autó út valahogy a szokásosnál is hosszabbnak tűnt, talán az eső, vagy csak a péntek esti csúcs miatt, kitudja. Nem is értette miért mostanra beszélték meg a szokásos összejövetelüket a fiúkkal, de ha már így alakult igyekezett jó pofát vágni hozzá. Eddig mindig szombaton tartották, akkor mindenki biztosan ráért, persze ezt Steve-nek megint meg kellett változtatnia, mint mindent, ami neki nem felelt meg. Nagyon megváltozott, ahogy Eric is, egyszóval összegezve igazi seggfejek lettek, persze vele nem, mert barátok voltak egész kicsi koruk óta.

   Steve egy óriásvállalat feje volt dollár milliárdokkal a bankszámláján, Eric hasonló cipőben járt bár kisebb céget vezetett. Mike azonban egy ingatlanfejlessztési vállalkozás egyik építésze volt, pontosabban egy a tizenhatból, akik a cégnek dolgoztak. A fiúk nem egyszer felajánlották, hogy segítenek egy saját vállalkozás elindításában, de Mike jól érezte magát itt. Feleségét is ennek a munkahelynek köszönheti. Az a tíz évvel ezelőtti továbbképzés Washingtonban, felejthetetlen élmény a számára és mind a mai napig minden percére emlékszik annak, mikor először találkoztak.

- Megérkeztünk – jegyezte meg csak úgy mellékesen Layla, mintha nem lenne egyértelmű a két biztonsági kapun való áthaladás ténye.

   Mike kikecmergett a kocsiból, majd mikor felesége segíteni szeretett volna, udvariasan megköszönte, de egyedül intézte a dolgot. A bejárat akadály mentesítve volt kimondottan Mike számára, nem mintha olyan sok időt töltött volna Steve házban. Felhajtotta magát a bejáratig, ahol meglepetésére Eric jelent meg az ajtóban, még visszafordulva intett egyet a nőnek majd bement a házba.

- Mi ez a pontosság, beteg vagy talán? - kérdezte köszönés helyett Mike.

- Egyszer ezt is ki kell próbálni – vigyorgott jókedvűen, amit valószínűleg a whisky-nek köszönhetett, ami a kezében volt.

- Hol van Steve?

- Csak holnap érkezik.

- Micsoda? Akkor miért mára beszéltük meg?

- Ezt majd tőle kérdezd meg, de addig is megyek megcsapolom méltán híres italkészletét. Velem tartasz?

- Hát, nem is tudom.

- Jaj ne már, tudod, hogy utálok egyedül inni. Akkor legalább fogj meg egy poharat és nézz úgy ki mintha te is osztoznál velem a kulináris élvezetekben.

- Rendben – állt rá a dologra, bár sosem értette barátja miért rajong ennyire az italokért, hisz gyerekkorában gyűlölte az italt főleg, hogy az apja és anyja is alkoholista volt. De hát változik az ember. Ő kitudja mitől változott meg, miért lett ősi ellensége mára a legjobb barátja.

   Az idő gyorsabban telt, mint Mike várta, persze az itallal arányosan, s Eric egyre furcsább lett. Többször kért bocsánatot Mike-tól, sajnálatát is kifejezte, de az okáról még hallgatott. Olyan hajnali kettő magasságában két üveg kivégzett whisky után történt valami. Eric a teraszajtóban állt és nézte Steve holdfényben játszó halastavát.

- Tudod, talán így kellett lennie, mondhatni a sors keze volt benne...

- Asszem ideje lefeküdni Eric, hosszú volt ez a nap – próbálkozott Mike.

- Még mindig nem emlékszel ennyi év után sem?

- Mégis mire?- bár sejtette mire akar kilyukadni Eric de azért megkérdezte.

- Hogy mi történt akkor huszonöt évvel ezelőtt.

- De tudom, a csatornánál játszottunk és beszakadt az egyik padló, lezuhantunk, ti megúsztátok én nem. Eric kár a múlton rágódni, ami megtörtént az megtörtént. Nem vagy hibás, ahogy Steve sem. Most pedig indulj lefeküdni, jó? - de mintha meg sem hallotta volna őt, csak állt és bámult kifelé.

- Emlékszel az aranyhalra? - ekkor Mike-nak bevillant egy kép. Ő fekszik a gazban és nem tudja mozgatni a lábát, a fiúk meg a csatornában piszkálnak valamit, valami sárgás színűt.

- Látom kezd derengeni – húzta el a száját Eric.

- Mi történt? - kérdezte zavartan, valahogy eddig ez az emlék még sosem jött elő, pedig jó pár dokit végig járt.

- Mikor lezuhantunk Steve és én találtunk egy aranyhalat a csatornában. Azt hittük valaki megunta és kidobta, de mikor megpiszkáltuk, megszólalt.

- Na, elég én megyek aludni, te félrebeszélsz – és már indult is ki az ajtón.

- Kívántunk is tőle – Mike erre megállt és felé nézett -, Steve milliárdos akart lenni, én csak gazdag.

- És ezt miért mondtad el? - ment bele a játékba Mike.

- Mert neked még mindig megvan a kívánságod – nézett bele Mike szemébe Eric, akinek a tekintete most tisztább volt, mint valaha.

- Persze.

- Szerinted Steve miért nem mutatta meg soha a tavat neked?

- Mert kerekes székben vagyok és nincs út.

- És nem tűnt fel hogy az egész házban tudsz közlekedni, és a kertben is csak oda nem tudsz lemenni? - ez igaz volt és Mike most először el is gondolkodott ezen, és a tények magukért beszéltek. Steve és Eric sosem voltak jó tanulók, vagy kivételesek, mégis egyre feljebb kerültek, bármi amibe belekezdtek pénzt hozott nekik.

- Ez, hogy lehet? És miért nem szóltatok róla?

- Hogy hogyan? -tárta szét a karját Eric – Nem tudom, fogalmam sincs, csak megtörtént. Steve azt mondta ne szóljuk róla, aztán mikor a kórházban magadhoz tértél és nem emlékeztél semmire, mi hallgatunk.

- De mért, hisz nekem is lett volna egy kívánságom.

- Mert Steve tudta hogy nem helyeselnéd az ilyesfajta előnyhöz jutást. Mert te túl becsületes vagy - utánozta Steve-et és szinte már őrülten hadonászott hozzá – de én már nem bírom érted. Huszonöt éve mást se csinálok csak hazudozom. A munkámhoz nem értek mégis milliókat keresek vele. Örülnöm kéne neki de nem megy, érted? Mást se csinálunk egymás előtt csak színészkedünk, régen... - legyintett egyet a kezével és leroskadt az egyik fotelbe, és a következő pillanatba már horkolva aludt a részegek nyugalmával. Talán végre gondtalan lehetett.

   Mike lévén egy két pohár neki is lecsúszott úgy döntött megnézi magának azt a tavat, hisz Eric azt mondta ő még kívánhat. Lassan elindult a kerekesszékkel, de felborult vele. Azért sem adta fel, lekúszott a vizes fűben a tóhoz. De nem látott semmit, csupán a Hold játékát a víz felszínén, majd egy aranyosan csillogó valami közeledett felé. A ház felől hangokat hallott, mintha Steve megjött volna és Eric-kel kiabálna. Mike visszanézett a válla fölött a ház irányába, és látta, hogy két alak birkózik, az egyik feléje akar jönni a másik meg nem engedi.

- Neee! - ordította valamelyik.

- Eressz el!

- Talán tényleg igaza volt Eric-nek? - tűnődött félhangosan Mike. Mikor egy hangos dörrenést hallott. Lőttek.

- Mi a kívánságod fiú? - kérdezte a hal, s ettől hirtelen egy gondolata sem volt Mike-nak. De az idő sürgette, és a füle mellett elsuhanó golyó is nyomatékot adott a sietségre. Így azt mondta, ami elsőre eszébe jutott.

- Soha ne találkozzunk veled! - és erősen behunyta a szemét várva a következő lövést.

"Csak álom volt"

                                    

Ingrid Syöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

„Csak álom volt”

    Bársonyos, langyos éjszakában andalogtunk Lash-el a tengerparton. Egymásba kapaszkodtunk, miközben hallgattuk a tenger morajlását és szerelmes csókokat váltottunk. A parkoló felé mentünk mikor három szellemalak majdnem fellökött minket, ahogy leszaladtak mellettünk a lépcsőn.

- Lassabban! - dorgáltam meg kedvesen a lepedőben futkosó gyerekeket, s boldog mosollyal kísérte tekintetem őket a másik feljáró felé, ahol felérve eltűntek a kocsik között.

- Szereted a gyerekeket – mosolygott rám kedvesem, s magához húzott, hogy csókot lophasson.

- Igen, nagyon – sóhajtottam, és mellkasához bújtam, onnan néztem fel rá.

- Tudod, megbeszéltük, a fősulit még be kell fejezned.

- Tudom, de attól még gondolhatok rájuk, nézhetem őket, ahogy játszanak – kacérkodtam vele, és elszakadva tőle előre szaladtam, mint egy gyerek. Néhány pillanattal később utánam eredt, és egészen hazáig játszottunk így. De ez most sokkal több volt, mintha csak tizenévesek lettünk volna, ez szerelmes évődés volt, s mire hazaértünk úgy izzott körülöttünk a levegő, hogy félő volt, meggyullad minden.

   Az ajtón sikeresen bejutottunk, aztán már nem bírtunk magunkkal, a józanság legkisebb jelenléte sem volt megfigyelhető. A külvilág megszűnt számunkra, s csupán a másikra koncentráltunk, és hol vadul, hol kínzó lassúsággal fedeztük fel újra egymás testét.

   Az órán a mutatók épp éjfélre álltak össze katonásan, mikor megborzongtam, és még szorosabban bújtam párom ölelésébe. Ez valamelyest enyhített szorongásomon, majd követtem az én mormotámat az álmok birodalmába.

   Az álom mely magába fogadott ködszerű volt. Lombtalan fák meredeztek feketén az ég felé, mintha oszlopai lennének a fentnek és a lentnek. Mezítláb lépdeltem a kavicsos úton, s néhol egy-egy kereszt bukott elő a fehér masszából majd, mint fuldoklót a hullám a köd is elnyelte azokat. A távolból gyermeki nevetést, viháncolást hallottam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz egy fekete hinta rajzolódott ki előttem, majd egy mászóka, csúszda, mérleghinta, de gyerek sehol. A padok üresen várták a megfáradt anyukákat.

- Hahó!- kiáltottam, de hangom tompán hatott, mintha falakba ütközne. A fehér égbolton fekete halálmadarak vonultak át és károgtak ocsmány hangon, s mintha mindegyik a nevemet ordította volna: Beth! Beth! A fülemre tapasztottam a kezem, hogy ne halljam őket, de nem segített. A fejemben voltak, ott zengett károgásuk.

- Ne! Elég! - sikítottam. Térdre rogytam miközben rám tört a zokogás, s megtört alakom volt az egyetlen színfoltja ennek a fekete-fehér világnak.

- Ne sírj! - hallottam meg egy gyerekhangot, majd éreztem, hogy a blúzomat meghúzogatja valaki.

- Nem sírok – hazudtam, s igyekeztem a ruhám ujjával felitatni szememből az árulkodó nedvességet.

- Játssz velem! - kérte tőlem parancsolón. A kis türelmetlen - gondoltam magamban. Még töröltem egyet a szememen és megfordultam.

    Eszelős sikítás hagyta el a számat és azonnal menekülni akartam, de képtelen voltam felállni csak kúszni tudtam hátrafelé, és Ő ott állt előttem. Egy szörnyeteg, aki vánszorogva elindult felém. Egy gyerek tépett, foltos rongyokban. Fejéről sötét csíkok folytak le az arcán, az egyik szeme felfelé nézett, a másik helyén férgek tolongtak. Egyik kezével felém nyúlt, két ujján cafatokban lógott a bőr, s csak a csontok látszottak. A bal lábfeje rendellenesen a másik felé fordult, s úgy sántikált kitartóan.

- Játssz velem! - jött most már a torz hang a szájából egy jó adag undorító bogár kíséretben. Én meg közben folyamatosan sikítottam, bőgtem, és fel akartam ébredni, de képtelen voltam rá.

- Beth! Játssz velem! - hörögte.

- Nem! - és már moccanni sem tudtam hiába akartam távolabb kerülni ettől a förmedvénytől.

- Beth! Ébredj! - valaki rángatott és szólongatott – Kelj fel! - hallottam az ismerős hangot. A halottas tájat pedig szép lassan elnyelte a fehér köd és a homályból előbukkant Lash kontúrja, majd a kép kiélesedett. Mikor már teljesen ébren voltam, és tudtam, hogy mindez csupán egy álom volt, zokogásba törtem ki. Kedvesem féltőn, óvón karjaiba zárt és ringatott, csitítgatott. Simogatta a hátam, nyugtatni próbált, s átkozta azokat a hülye egykori szomszédaimat. Volt is miért.

   Tíz éves koromban történt halloweenen éjszakáján. A szomszéd gyerekekkel elmentünk csokit gyűjteni, majd levágtuk az utat a temetőn keresztül. A köd nagyon sűrű volt és ők szándékosan előrerohantak, engem meg otthagytak. Másnap az egyik gondnok talált rám, kis híján elvitte a szíve a látványomtól. Elsírt festék, szakadt, koszos ruha, fehér haj.

   Az orvos, azt mondta anyámnak, hogy a hajam vissza fog barnulni, és néhány év múlva már nem is fogok emlékezni rá, mintha mi sem történt volna. Még abban a hónapban elköltöztünk ide Glass Beach-re.

   Mindez tizenöt éve történt, a rémálmok szerencsére már nem mindennaposak, mondhatni ritkák, havi egy, kettő. És hogy elfelejtettem volna azt az éjszakát? Soha, nem fogom, mert akárhányszor tükörbe nézek, a fehér hajam nem engedi, és az emlékek is előjönnek anyám nyugtatónak szánt szavaival együtt: „Csak álom volt”

A Bukottak Krónikája

1. Könyv

A vérrel keresztelő

    „A démon, a félelemtől reszkető lány felé közeledett lassú, kimért léptekkel. Rosie magához ölelte az újszülött csecsemőt, mely békésen aludt a karjaiban, mit sem sejtve a véres valóságról. Miközben teltek az értékes másodpercek, a némaságot a démon hörgése, és a lány szaggatott légzése törte csak meg, s a haláltól való rettegés örült gondolatokat ébresztett az embernő egyre labilisabb elméjében. Úgy vélte, ha feláldozza a kicsit, akkor ő megmenekülhet, elvégre ő csak elhozta a gyermeket, nem is kell neki. Lassan lehajolt, és maga elé tette a földre a rongyokba csavart pici testet, s közben kántálva könyörgött az életéért. De a felajánlás nem ért célt, s amint már nem volt kezében a csomag a szörny azonnal rávetette magát. Éles fogaival feltépte a torkát, ahonnan egy utolsó kétségbeesett sikoly szabadult el betöltve az éjszaka halálos csendjét. Az éles karmok egyetlen mozdulattal szakították fel a puha tehetetlen testet, hogy aztán az egész környék az emberi maradványoktól legyen mocskos. Módszeresen kutatott, keresett benne, minden négyzetcentimétert szétmarcangolt, de hiába, nem lelte meg azt a valamit. Csalódott üvöltése éles pengeként hasított a sikátor némaságába, mire a gyermek felsírt.

    A rongyok, melybe belecsavarták teljesen átázott a vértől. A szörny fölé görnyedt, szagolgatta, éles fogaival alig pár centire volt tőle, mikor lövés csapódott be mellettük. Felegyenesedett, s a hang irányába fordult, és így már a testét szaggatták a golyók mindent beterítve vérével, mely egészen világos volt, szinte majdnem fehér. A gyermek meg csak sírt és zokogott...”

    A világ remény nélkül maradt. Az embereket démonok tizedelték, akiket nem lehetett elpusztítani. Néhány elszánt kutató, felforgatta az egész Vatikánt, már ami megmaradt belőle, hogy megoldásra leljen. Évtizedek teltek el eredmény nélkül, mire felcsillanni látszott a remény egy prófécia töredék formájában:

''Ott születik, hol vére mártír halált halt a kereszten... A másodszülött, már nem vízzel, hanem vérrel keresztel, s a bűnösök rettegni fogják Őt. Eljön a 666-ért, s fel...''

    Faith-nek nem volt senkije és semmije csupán vérben úszó álmai, melyek egész életében elkísérték. Démonokkal csatározott, állandóan a veszélyt kereste, hogy szabaduljon egyre kínzóbb látomásaitól. De új feladattal bízta meg a Tanács: Megkeresni és megvédi a megjövendölt. Vajon tőle válaszokat kaphat rejtélyes múltjára, vagy még több lesz a kérdés mire az út véghez ér? Miért érzi állandóan, hogy valaki követi? Talán a vére az oka? Kiről szól valójában a prófécia? Kísérd el Faith-et, légy mellette és talán fény derül az igazságra.

Az havat angyal hozza?

    Hol volt, hol nem volt, zúgó patak mentén, s a köd lepte völgyeken is túl a Nemes Fenyves szomszédságában egy pici falú bújik meg, Trimanor, mely annyit tesz a Hármak Őrhelye. Már a mítoszok korában is itt volt eme falucska, s a kifürkészhetetlen jövő is igényli a jelenlétét.

   Történetem egy téli napon kezdődik nem sokkal a téli napforduló előtt. A hó még nem jött el, s a legkisebbek kérdésére, hogy miért nincs, a bölcs öreg Olren, ki népe nagy tudású tanítója, azt felelte: az angyalok még alszanak, de mikor majd felébrednek hosszú álmukból, s megrázzák szárnyaikat, akkor elered a hó és beborítja a tájat. A csöppeknek ez bőven elég magyarázat volt, de a nagyobbaknak, kik már ismerték a természet jó néhány rejtélyét, ez vajmi kevés vigasz jelentett.

   Bobar, Tumin és Flovel az ifjúk közül valók voltak, ők most tanulták, hogy a hónak nem sok köze van az angyalok szárnyaihoz, az esőnek a békák ugrasztásához, vagy a nyár melegének a télen elfogyasztott napraforgó magjához. A természetnek önálló akarata van a maga szeszélyeivel, melyet tisztelni kell, s tudásunk szerint együtt élni vele, nem kedvünk szerint formálni, mert eljő az idő, mikor fellázad, s akkor csak a szeretet lesz az, amibe kapaszkodhatunk.

   A három ifjú igen kíváncsi természetű volt, így csüngtek minden szaván az öreg Olrennek, ki ezt úgy hálálta meg, hogy csak mesélt és mesélt és mesélt. A tudást meg úgy itták magukba, mint a reggeli harmatot. Egy napon Bobar, hármuk közül a legidősebb, úgy döntött, hogy elmegy és megnézi a mesékből ismert Templomot. Még sosem látott olyat de az elbeszélésekből arra következtetett, hogy ott tartják fogva az angyalokat. És, hogy biztos ez az oka annak, hogy nem esik a hó. A tanítás persze mást mondott, de ő mégsem hitt annak, és látni akarta azt a helyet. Elmesélte aggodalmát Tuminnak és Flovelnek is. Tum egyből egyet értett Bobarral, Flovel azonban kételkedett, de nem szívesen maradt ki semmilyen csínytevésből.

   Így esett, hogy a tiltás ellenére mindhárman felkerekedtek, s nekivágtak a Nemes Fenyvesnek, mert tudták, hogy azon túl fognak választ kapni a kérdéseikre. Léptük csendes volt, mint halk szellő úgy járták az erdőt, még állat sem hallotta neszezésüket. A hajnal első sugarait egy kidőlt gomba törzsén ülve várták. A Nap melege feltöltötte a hajnal óta úton lévő kis manókat, kik mosolyogva köszöntötték a nappal pásztorát, és kérték, legyen kísérőjük hosszú útjukon.

   Egész nap mentek töretlenül, néha dalra fakadtak, vagy népük történetét mesélték egymásnak, melyet ugyan mindenki ismert, mégis úgy hallgatták, mintha most hallották volna először. Tiszta lelkük szárnyalt, akárcsak ők, apró termetük ellenére sebesen járták az erdőt, mezőt, dombot, völgyet. Így történhetett, hogy estére már el is érték a Várost, melynek nem ismerték a nevét, de tudták hogy a Templom ott van.

   Lassan tették meg az első lépteket a kockaköves úton, mert ismeretlen volt számukra, kik csak a puha földet és avart ismerték. Tekintetükben kíváncsisággal vegyes félsz keveredett, de hamar túlléptek rajta, mikor is megszólalt egy hangos valami. Fülükre tapasztották aprócska kezüket, hogy ne legyen olyan hangos. Flovel volt az első kinek megfordult a fejében hogy jobb lenne haza indulni, de ekkor egy óriás ment el mellettük, aki majdnem elsodorta őket hosszú ruhájával, és harsogva megjegyezte a mellette sietőnek, hogy igyekezzenek, mert elkésnek a templomból. Ezt hallván nagyon megörültek, és követni kezdték őket, majd mikor meglátták, mekkora is a Templom, földbegyökerezett a lábuk. Soha életükben nem láttak még ilyen nagy valamit, még az Öreg Tölgy sem volt ekkora, amire oly sokszor felmásztak az elmúlt nyáron.

   Csak ámultak, és nem tudtak betelni a látvánnyal, a Templom körül lévő rengeteg ház már fel sem tűntek nekik. Vagy egy tucat lépcsőn másztak fel az ajtóhoz, ami ugyan zárva volt, de nekik bőven elég volt az az apró kis rés is, amin kiszűrődött egy kis fény. Odabent még jobban elcsodálkoztak, soha nem láttak még ennyi szörnyűséget. A Templomban sok angyal volt bezárva, és láthatóan féltek, mert mosolyogni együk sem mosolygott. A falak, a mennyezet tele volt velük, mintha szörnyű átok ragasztotta volna őket oda.

   Nem is időztek sokáig, azonnal haza indultak, hogy elmeséljék, miért nincsen hó, hogy az óriások bezárták őket. Egész úton egymáshoz sem szóltak, szomorúság vett rajtuk erőt, még a sziporkázó csillagok sem csaltak arcukra mosolyt, mint máskor. Hajnalodott, de még szürkeség fedte a tájat, mikor berontottak Orlen kuckójába, aki már várta őket.

   Izgatottságukban ez fel sem tűnt nekik, inkább egymás szavába vágva mesélték el, hogy mit is láttak a Templomban. A Bölcs Öreg meg csak hallgatta az ifjakat, és mosolygott a mohás bajsza alatt, majd két lélegzetvétel között leültette őket, és fagyöngyvizet adott nekik, mely nyugtatólag hatot rájuk. Még most sem szólt semmit csak nézte őket, és arra a napra emlékezett, amikor ő is ugyan így elszökött és meglátta Templomot.

    Mikor mindenki kiitta a makkot, halkan, szelíd hangon mesélni kezdett. Egy másik világról, emberekről, kiket óriásoknak írtak le ők, akik azért építették a Templomot, hogy megnyugvást találjanak, mert a természet már nem adta meg nekik azt. És azóta is abban épületben keresik. Az angyalok, akiket láttak azok meg csak szobrok, nem igaziak. Erre elkerekedett szemekkel lestek az ősz szakállas Öregre, és nem akarták elhinni, hogy ami ott volt az csak hazugság. Pedig az volt. Erre mindhárman elszégyellték magukat, hogy ilyen butaságokat hordtak össze, és az álmosság is kerülgette már őket. Egyik a másik után ásítozott egyre nagyobbakat. Az egyik sarokban egy nagy barna levél egyre jobban hívogattak őket, amit el is fogadtak. Mindhárman összegömbölyödtek rajta, és mély álomba merültek.

   Orlen eloltotta a már alig pislákoló mécsest, levélsüveget vett és kiállt az ajtóba,hogy nézze a szelíden szállingózó hópihéket, s közben egy régi vers jutott az eszébe, melyet igen rég mondott már el bárkinek is.

Valahogy így hangzott:

Ti őrlelkek ott fent

Régik és újak

Kísérjetek erdőn, mezőn

védelmezőn.

Örökkön óvjátok népemet

s mi legendákkal védünk titeket,

s ahogy a gyermekek a bölcseket,

mi is úgy tiszteljük a Nagy Szellemet.

Megtegyem?

1.nap

    Végre szabad vagyok! Hihetetlen érzés. Az orvos javasolta, hogy írjak naplót, az segíteni fog a gyógyulásomban. Persze azt mondtam neki, hogy ez nem az én műfajom, így ha nem muszáj nem erőltetném. De ez hazugság volt, szeretek írni, így mindig újraélhetem, azokat a dolgokat, amit tettem a múltban.

2.nap

    Delelőt vásárolni mentem. Semmi extra, csak egy kis felvágott, kenyér, kávé és üdítő, mert az alkohol ugye tiltott. Persze magyarázat nincs a tiltás okáról hacsak, hogy a gyógyszereim hatását kicsit átértelmezné. Talán kipróbálom, úgyis rég pörögtem egy jót. Még csak két napja vagyok kint, de máris rosszalkodtam egy kicsit. Elsétáltam azok mellett a sorok mellet a boltban, ahol nem lett volna szabad. Meg is éreztem az eredményét. Felszökött az adrenalinom, Roger is beköszönt, majd itthon, pár óra múlva jobban lettem. Legközelebb óvatosabbnak kell lennem.

3.nap

    Ma nem csináltam semmit, csak ültem az ágyon és néztem az ablakommal szemközti fát, ahogy a szél mindenfelé hajlítgatta az ágait. Valahogy ez teljesen elégnek tűnt, nem éreztem semmit, egyszerűen elvoltam, mintha csak egy üres tok lennék. Lehet, hogy kétszer vettem be a gyógyszeremet, ha látom Rogert megkérdezem.

8.nap

    Beszéltem ma az orvossal, elmondtam neki, hogy semmi sem történik velem, így jól döntöttem mikor nemet mondtam a naplós dologra. Ennek örömére megint megpróbált rábeszélni. Én meg megígértem neki, hogy meggondolom, hadd aludjon jól.

    Kérdezte, hogy mit érzek, hogyan érzem magam. Őszintén szólva ordítani tudnék. És, hogy mit érzek? Dühös vagyok, elegem van, és egyébként sem érzek semmit, hála azoknak a bivaly erős bogyóknak, amit felírt. Olyan tompa vagyok, mint egy játékkés. Ez olyan megalázó. Régen minden érzékszervem csak úgy sziporkázott, mikor emberek között jártam. Állandóan figyeltem és résen voltam, vártam a kínálkozó alkalmat, hogy lecsaphassak. De most még az emlékek sem hívnak elő semmilyen érzelmet. Komolyan mondom, ha ez így megy tovább be fogok csavarodni. Bárcsak Roger itt lenne megint.

10.nap

    Mégis nekiálltam naplót írni, mármint egy másikat a dokinak, csakhogy végre leszálljon rólam, ezt meg persze jótékonyan nem kötöm az orrára. Jobb neki úgy, ha nem tud mindent, még a végén agyon aggódja magát miattam. Szegény ember.

12.nap

    Tegnap elmentem vásárolni megint, elvégre enni csak kell. Aztán tettem megint egy kitérőt, és igyekeztem figyelni az érzéseimre, ahogy próbálták tanítani nekem odabent. A sorba még nem mentem be, csak fél szemmel fixíroztam a polcokon sorakozó játékokat. Fél perc, talán ennyit sem bírtam, máris remegés futott át rajtam, persze amilyen mázlis voltam a biztonsági őr egyből kiszúrt magának. Le se vette a szemét rólam míg ki nem mentem. Elég undok feje volt, biztos nem volt gyerekszobája.

13.nap

    Ma váratlanul betoppant a dokim két rossz arcú fickóval, és végigkutatták a lakásomat, hogy betartottam-e minden szabályt. Gyorsan végeztek, lévén alig van valamim, de amit nem akartam, azt nem is találták meg. Így kijelenthetem, hogy újból van saját életem is. Ők meg lássák csak azt az álarcot, amit rám kényszerítenek, hogy viseljek.

14-20.nap

    Mivel a takarításon, meg a néhány holmim jobbról balra és balról jobbra pakolásán kívül nemigen történt más így nem pocsékoltam feleslegesen a lapokat és a tintát.

    Viszont mindeközben kigondoltam egy kis rejtekszobát. Teljesen le tudom szeparálni, ablaki nem lesznek, és még a hangszigetelést is meg lehet oldani úgy, hogy maradjon bőven hely. Végre lesz hancúr kuckóm, és Roger is örült az ötletnek :)))

25.nap

    Nagyon jó idő volt ma, így úgy döntöttem kimegyek a parkba, egy kicsit terep szemlézni, csak hogy szokjam a dolgot. Szerencsére hétvége volt így nagy volt a nyüzsgés. Családok, párok, vagy csak olyanok akik az időt élvezték.

   Amint beléptem a park területére minden érzékszervem elkezdett bizseregni, de többre nem jutott. Azok az átkozott bogyók! De legalább kordában tudtam tartani az érzéseimet. Mikor hazaértem megdicsértem magam, Roger is büszke volt rám. Ennek örömére eldöntöttem, hogy elkezdem csökkenteni a gyógyszeradagomat, és közben gyakorolok a parkban.

    Mennyi édes gyerek volt ott, meg kutyák, csili-vili árusok. Ááá, egyenlőre nem ábrándozok, csak lépésről lépésre.

40.nap

    Rég nem írtam, pedig sok minden történt. Valahogy nem éreztem késztetést, hogy leírjam a napjaimat. Roger meghallgat, és ő javasolta, hogy hagyjak fel az írással, mert még bajt hozhat ránk, de én mégis leírom. Néha teljesen megrémít, máskor meg olyan kedves. Elhiszem, hogy nehéz volt neki az elmúlt időszak, de azért lehetne egy kicsit elnézőbb is velem. A minap is, mikor a titokszobában tevékenykedtem, rám ripakodott, hogy miért nincs még készen, meg miért így, meg úgy csinálok valamit. Én meg megmondtam, hogy odabent így tanították. Na, ekkor nagyon mérges lett. Meg is vágott egy késsel, amit az asztalon talált. Nem szereti, ha arról beszélek, ami odabent történt.

    A szoba nemsokára elkészül azért, és már akár be is költözhet a kis lakója, bár nem tudom, hogy helyes-e. Elvégre ezért kaptam a büntetésemet. Nem is tudom, de ha Roger megtudja, hogy kételkedem, nagyon mérges lesz, és az fájni fog nekem. Tudom. Régen is megbüntetett már.

45.nap

    Türelem, mindig ezt hallom tőle, ezt a leckét megtanította, fájdalmas volt de megtanultam. Roger nem szerette ha hibázom, szigorúan ragaszkodott a módszereihez, és a precizitáshoz, és ezt meg is követelte.

    Minden nap lemegyünk a parkba és figyelünk, persze nem feltűnően, egy kedves családbarát könyv mögül, néha egy kis cukorkával felszerelve. Így inkább kellemes benyomást keltünk, mint ellenszenveset, ez is nagyon fontos. De én félek, nem akarom már ezt csinálni, de neki hiába mondom, mintha süket lenne az ilyen szavakra. Érzem, hogy nem helyes, amit tenni akarunk, de valahol legbelül, mégis vágyom rá. Pedig megígértem, hogy jó útra térek. Van, hogy egész éjszaka forgolódok, és nem tudok aludni. Ilyenkor azok a képek gyötörnek, amik régen történtek, mikor még Roger és én egyenlőek voltunk. Mindent megosztottunk egymás között, aztán valami elromlott, ő egyre többet akart, én meg inkább kiszállni belőle. De már mélyre süllyedtünk. Persze mindenért engem hibáztatott, állandóan szidott, megalázott, hogy érezzem, megbántottam és cserbenhagytam őt. De azt mondta megbocsájt, ha megint segítek neki, és jó társa leszek. Én szeretnék, komolyan, de nem helyes az, amit tenni akarunk, fájdalmat okozunk vele az embereknek, a gyerekeknek.

46.nap

    Ma megbeszéltük, hogy tartani tudjuk a szabadulás utáni 50. napra tervezett műveletet. Rogerrel mindent elterveztünk, még az időjárás is nekünk kedvez, egész hétre jó időt jósoltak. Már alig várom, hogy akcióba lendüljünk, és utána jót murizzunk. És nem utolsó sorban, hogy Ő büszke legyen rám.

49.nap

   Félek!!! Mégis mit kéne tegyek? A rendőrségre nem mehetek, mert biztos, hogy megölne érte, talán fel kéne hívnom a dokit, talán ő tudna segíteni, és akkor eltűnne Ő is, örökre. De megint hallom őt, már megint nem jó neki valami, nem elégedett. Tegnap is megütött, nem is egyszer. A múlthéten még a kést is belém állította, persze utána rögtön bocsánatot kért. De tudom, hogy az én hibám, én bosszantottam fel, megérdemeltem, amit kaptam. De most más, örülten viselkedik, nem is csak egy kell neki, hanem több, de én nem tudom megtenni, nem vagyok már rá képes. Segítsen valaki!!!

50.nap

    Alig aludtam, egész éjjel hallottam, hogy ismételgeti a tervet, és fenyeget, hogy ha nem teszem meg, akkor visszajuttat oda, aminél a halál is jobb. Talán ez lenne a jó megoldás, meghalni, és akkor ő is békén hagyna. Vagy őt ölni meg, az is jó lenne, igen az sokkal jobb, csak... Meghallotta!