Az havat angyal hozza?

    Hol volt, hol nem volt, zúgó patak mentén, s a köd lepte völgyeken is túl a Nemes Fenyves szomszédságában egy pici falú bújik meg, Trimanor, mely annyit tesz a Hármak Őrhelye. Már a mítoszok korában is itt volt eme falucska, s a kifürkészhetetlen jövő is igényli a jelenlétét.

   Történetem egy téli napon kezdődik nem sokkal a téli napforduló előtt. A hó még nem jött el, s a legkisebbek kérdésére, hogy miért nincs, a bölcs öreg Olren, ki népe nagy tudású tanítója, azt felelte: az angyalok még alszanak, de mikor majd felébrednek hosszú álmukból, s megrázzák szárnyaikat, akkor elered a hó és beborítja a tájat. A csöppeknek ez bőven elég magyarázat volt, de a nagyobbaknak, kik már ismerték a természet jó néhány rejtélyét, ez vajmi kevés vigasz jelentett.

   Bobar, Tumin és Flovel az ifjúk közül valók voltak, ők most tanulták, hogy a hónak nem sok köze van az angyalok szárnyaihoz, az esőnek a békák ugrasztásához, vagy a nyár melegének a télen elfogyasztott napraforgó magjához. A természetnek önálló akarata van a maga szeszélyeivel, melyet tisztelni kell, s tudásunk szerint együtt élni vele, nem kedvünk szerint formálni, mert eljő az idő, mikor fellázad, s akkor csak a szeretet lesz az, amibe kapaszkodhatunk.

   A három ifjú igen kíváncsi természetű volt, így csüngtek minden szaván az öreg Olrennek, ki ezt úgy hálálta meg, hogy csak mesélt és mesélt és mesélt. A tudást meg úgy itták magukba, mint a reggeli harmatot. Egy napon Bobar, hármuk közül a legidősebb, úgy döntött, hogy elmegy és megnézi a mesékből ismert Templomot. Még sosem látott olyat de az elbeszélésekből arra következtetett, hogy ott tartják fogva az angyalokat. És, hogy biztos ez az oka annak, hogy nem esik a hó. A tanítás persze mást mondott, de ő mégsem hitt annak, és látni akarta azt a helyet. Elmesélte aggodalmát Tuminnak és Flovelnek is. Tum egyből egyet értett Bobarral, Flovel azonban kételkedett, de nem szívesen maradt ki semmilyen csínytevésből.

   Így esett, hogy a tiltás ellenére mindhárman felkerekedtek, s nekivágtak a Nemes Fenyvesnek, mert tudták, hogy azon túl fognak választ kapni a kérdéseikre. Léptük csendes volt, mint halk szellő úgy járták az erdőt, még állat sem hallotta neszezésüket. A hajnal első sugarait egy kidőlt gomba törzsén ülve várták. A Nap melege feltöltötte a hajnal óta úton lévő kis manókat, kik mosolyogva köszöntötték a nappal pásztorát, és kérték, legyen kísérőjük hosszú útjukon.

   Egész nap mentek töretlenül, néha dalra fakadtak, vagy népük történetét mesélték egymásnak, melyet ugyan mindenki ismert, mégis úgy hallgatták, mintha most hallották volna először. Tiszta lelkük szárnyalt, akárcsak ők, apró termetük ellenére sebesen járták az erdőt, mezőt, dombot, völgyet. Így történhetett, hogy estére már el is érték a Várost, melynek nem ismerték a nevét, de tudták hogy a Templom ott van.

   Lassan tették meg az első lépteket a kockaköves úton, mert ismeretlen volt számukra, kik csak a puha földet és avart ismerték. Tekintetükben kíváncsisággal vegyes félsz keveredett, de hamar túlléptek rajta, mikor is megszólalt egy hangos valami. Fülükre tapasztották aprócska kezüket, hogy ne legyen olyan hangos. Flovel volt az első kinek megfordult a fejében hogy jobb lenne haza indulni, de ekkor egy óriás ment el mellettük, aki majdnem elsodorta őket hosszú ruhájával, és harsogva megjegyezte a mellette sietőnek, hogy igyekezzenek, mert elkésnek a templomból. Ezt hallván nagyon megörültek, és követni kezdték őket, majd mikor meglátták, mekkora is a Templom, földbegyökerezett a lábuk. Soha életükben nem láttak még ilyen nagy valamit, még az Öreg Tölgy sem volt ekkora, amire oly sokszor felmásztak az elmúlt nyáron.

   Csak ámultak, és nem tudtak betelni a látvánnyal, a Templom körül lévő rengeteg ház már fel sem tűntek nekik. Vagy egy tucat lépcsőn másztak fel az ajtóhoz, ami ugyan zárva volt, de nekik bőven elég volt az az apró kis rés is, amin kiszűrődött egy kis fény. Odabent még jobban elcsodálkoztak, soha nem láttak még ennyi szörnyűséget. A Templomban sok angyal volt bezárva, és láthatóan féltek, mert mosolyogni együk sem mosolygott. A falak, a mennyezet tele volt velük, mintha szörnyű átok ragasztotta volna őket oda.

   Nem is időztek sokáig, azonnal haza indultak, hogy elmeséljék, miért nincsen hó, hogy az óriások bezárták őket. Egész úton egymáshoz sem szóltak, szomorúság vett rajtuk erőt, még a sziporkázó csillagok sem csaltak arcukra mosolyt, mint máskor. Hajnalodott, de még szürkeség fedte a tájat, mikor berontottak Orlen kuckójába, aki már várta őket.

   Izgatottságukban ez fel sem tűnt nekik, inkább egymás szavába vágva mesélték el, hogy mit is láttak a Templomban. A Bölcs Öreg meg csak hallgatta az ifjakat, és mosolygott a mohás bajsza alatt, majd két lélegzetvétel között leültette őket, és fagyöngyvizet adott nekik, mely nyugtatólag hatot rájuk. Még most sem szólt semmit csak nézte őket, és arra a napra emlékezett, amikor ő is ugyan így elszökött és meglátta Templomot.

    Mikor mindenki kiitta a makkot, halkan, szelíd hangon mesélni kezdett. Egy másik világról, emberekről, kiket óriásoknak írtak le ők, akik azért építették a Templomot, hogy megnyugvást találjanak, mert a természet már nem adta meg nekik azt. És azóta is abban épületben keresik. Az angyalok, akiket láttak azok meg csak szobrok, nem igaziak. Erre elkerekedett szemekkel lestek az ősz szakállas Öregre, és nem akarták elhinni, hogy ami ott volt az csak hazugság. Pedig az volt. Erre mindhárman elszégyellték magukat, hogy ilyen butaságokat hordtak össze, és az álmosság is kerülgette már őket. Egyik a másik után ásítozott egyre nagyobbakat. Az egyik sarokban egy nagy barna levél egyre jobban hívogattak őket, amit el is fogadtak. Mindhárman összegömbölyödtek rajta, és mély álomba merültek.

   Orlen eloltotta a már alig pislákoló mécsest, levélsüveget vett és kiállt az ajtóba,hogy nézze a szelíden szállingózó hópihéket, s közben egy régi vers jutott az eszébe, melyet igen rég mondott már el bárkinek is.

Valahogy így hangzott:

Ti őrlelkek ott fent

Régik és újak

Kísérjetek erdőn, mezőn

védelmezőn.

Örökkön óvjátok népemet

s mi legendákkal védünk titeket,

s ahogy a gyermekek a bölcseket,

mi is úgy tiszteljük a Nagy Szellemet.

Csoda karácsonyra

 

SV 127

    Százhuszonhét év telt el a Szuper Vihar óta, de a táj azóta mit sem változott, mintha tegnap történt volna. Mindenhol csak a halál nyoma látszódik, semmi sem maradt az egykor zöldellő bolygóból. A természet ugyan figyelmeztette az embert, de az már elvakult önmaga dicsőítésében és nem látta, hogy pusztulása felé rohan.

   A Vihar gyorsan és váratlanul csapott le és kevesebb, mint huszonnégy óra alatt az élővilág kilencven százalékát leradírozta a Föld felszínéről, embert, állatot, növényt. Azok, akik életben maradtak a föld alá menekültek a katonai bunkerekbe, és azóta is ott élnek. Több generáció nőt fel úgy, hogy soha sem láthatta a szabad eget, ahogy én sem, csupán könyvekből ismerik azt a világot, ami egykoron természetes volt őseinknek.

   Néhány évente felküldenek pár Sasszemet, hogy feltérképezzék a bolygó állapotát és figyelemmel kísérjék a regenerálódását, de szinte mindig ugyan az az eredmény: Lakhatatlan. Elvétve vegetál még néhány kisebb fás-füves terület, de ők is haldokolnak, több is elpusztult már az utóbbi néhány évtized során. Ilyenkor a szívem szakad meg, mintha egy darabot tépnének ki belőlem. Mindig azt mondogatjuk, hogy majd a következő generációnak biztos jobb lesz, de valahogy soha nem akar jobb lenni.

    

   Egy újabb év telt el, sajnos azt kell mondanom, hogy eredménytelenül. Éppen hogy életben tudjuk tartani magunkat, egyre nehezebben tudjuk előállítani az élelmiszert és a levegőt. Ha ez így folytatódik, akkor az emberiség napjai megszámláltattak. De ez most nem a szomorkodás ideje, hanem a jobb jövőbe vetett hité, hisz karácsony van. Szinte a kezdetek óta már csak ez az egyetlen ünnep, amit megtartunk. A munkával nem állhatunk le, mert az a biztos véget jelentené, így négy napig ünnepeljük, hogy mindenkinek legyen része benne.

    

   Idén is, mint mindig, egy kisebb műsorral készült néhány társunk. Énekkel, kedves történetekkel a múltból, szép emlékek felelevenítésével, majd egy egyperces megemlékezést azokról, akik nem lehetnek köztünk. Az egyik tudós programozó jó pár évtizeddel ezelőtt készített egy holografikus karácsonyfát, amit egy programmal fel is lehet díszíteni, ezt állítjuk fel minden évben. Élőt nem állíthatunk, arra a kevésre ami még él úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére.

   Minden alkalommal mikor virtuálisan díszítjük a fát, egy kis zenedoboz szolgáltatja a zenét, ami szinte az egyetlen, ami túlélte a múltat, igaz nem ehhez az ünnephez való, amit játszik, de a lélekhez szól, és nekünk erre van szükségünk.

Mielőtt nyugovóra térnénk éjfélkor, amit egy csengő jelez, mindig körbeálljuk a fát és csodáért fohászkodunk, hisz nekünk csupán mára már csak ez maradt. Elmélyültségünkből egy izgatottan kiabáló tiszt szakít ki, aki lélekszakadva rohan be hozzánk, hogy elfulló hangon közölje, a Sasszem talált egy érintetlen helyet a bolygón, ahol a természet a régi pompájában tündököl.

   Összenéztünk tiszttársaimmal, és tudtam: Csoda történt. Azonnal kértem a jelentést, hogy áttanulmányozhassam. Most talán tényleg van esélye egy jobb életre az utánunk következő generációknak. Nem kellenek csicsás ajándékok, fellengzős szavak, hogy boldogok legyünk, elég ha az életet kapjuk ajándékba és az, hogy ezt megoszthatjuk másokkal, ez az igazi ajándék.

   Körletemet könnyes szemmel kerestem fel, majd szobámba érve előkotortam az ágyam alól egy öreg fényképet, melyen egyik elődöm egy zöldellő kertben éppen a füvön játszik két kutyájával. Talán én is leszek olyan szerencsés, hogy ha csak egy pillanatra is, de láthatok majd zöld füvet és kék eget, mielőtt meghalok. Keblemre szorítottam a képet és örömkönnyeim társaságában az álomvilág felé indultam, tudván, hogy az út melyen haladok nehéz, de mégsem járhatatlan, ahogy eddig hittem, és életemben először békét éreztem a lelkemben. Boldog Karácsonyt.