2011. december 30., péntek

Csoda karácsonyra

 



SV 127

    Százhuszonhét év telt el a Szuper Vihar óta, de a táj azóta mit sem változott, mintha tegnap történt volna. Mindenhol csak a halál nyoma látszódik, semmi sem maradt az egykor zöldellő bolygóból. A természet ugyan figyelmeztette az embert, de az már elvakult önmaga dicsőítésében és nem látta, hogy pusztulása felé rohan.

   A Vihar gyorsan és váratlanul csapott le és kevesebb, mint huszonnégy óra alatt az élővilág kilencven százalékát leradírozta a Föld felszínéről, embert, állatot, növényt. Azok, akik életben maradtak a föld alá menekültek a katonai bunkerekbe, és azóta is ott élnek. Több generáció nőt fel úgy, hogy soha sem láthatta a szabad eget, ahogy én sem, csupán könyvekből ismerik azt a világot, ami egykoron természetes volt őseinknek.

   Néhány évente felküldenek pár Sasszemet, hogy feltérképezzék a bolygó állapotát és figyelemmel kísérjék a regenerálódását, de szinte mindig ugyan az az eredmény: Lakhatatlan. Elvétve vegetál még néhány kisebb fás-füves terület, de ők is haldokolnak, több is elpusztult már az utóbbi néhány évtized során. Ilyenkor a szívem szakad meg, mintha egy darabot tépnének ki belőlem. Mindig azt mondogatjuk, hogy majd a következő generációnak biztos jobb lesz, de valahogy soha nem akar jobb lenni.
    
   Egy újabb év telt el, sajnos azt kell mondanom, hogy eredménytelenül. Éppen hogy életben tudjuk tartani magunkat, egyre nehezebben tudjuk előállítani az élelmiszert és a levegőt. Ha ez így folytatódik, akkor az emberiség napjai megszámláltattak. De ez most nem a szomorkodás ideje, hanem a jobb jövőbe vetett hité, hisz karácsony van. Szinte a kezdetek óta már csak ez az egyetlen ünnep, amit megtartunk. A munkával nem állhatunk le, mert az a biztos véget jelentené, így négy napig ünnepeljük, hogy mindenkinek legyen része benne.
    
   Idén is, mint mindig, egy kisebb műsorral készült néhány társunk. Énekkel, kedves történetekkel a múltból, szép emlékek felelevenítésével, majd egy egyperces megemlékezést azokról, akik nem lehetnek köztünk. Az egyik tudós programozó jó pár évtizeddel ezelőtt készített egy holografikus karácsonyfát, amit egy programmal fel is lehet díszíteni, ezt állítjuk fel minden évben. Élőt nem állíthatunk, arra a kevésre ami még él úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére.

   Minden alkalommal mikor virtuálisan díszítjük a fát, egy kis zenedoboz szolgáltatja a zenét, ami szinte az egyetlen, ami túlélte a múltat, igaz nem ehhez az ünnephez való, amit játszik, de a lélekhez szól, és nekünk erre van szükségünk.
Mielőtt nyugovóra térnénk éjfélkor, amit egy csengő jelez, mindig körbeálljuk a fát és csodáért fohászkodunk, hisz nekünk csupán mára már csak ez maradt. Elmélyültségünkből egy izgatottan kiabáló tiszt szakít ki, aki lélekszakadva rohan be hozzánk, hogy elfulló hangon közölje, a Sasszem talált egy érintetlen helyet a bolygón, ahol a természet a régi pompájában tündököl.

   Összenéztünk tiszttársaimmal, és tudtam: Csoda történt. Azonnal kértem a jelentést, hogy áttanulmányozhassam. Most talán tényleg van esélye egy jobb életre az utánunk következő generációknak. Nem kellenek csicsás ajándékok, fellengzős szavak, hogy boldogok legyünk, elég ha az életet kapjuk ajándékba és az, hogy ezt megoszthatjuk másokkal, ez az igazi ajándék.

   Körletemet könnyes szemmel kerestem fel, majd szobámba érve előkotortam az ágyam alól egy öreg fényképet, melyen egyik elődöm egy zöldellő kertben éppen a füvön játszik két kutyájával. Talán én is leszek olyan szerencsés, hogy ha csak egy pillanatra is, de láthatok majd zöld füvet és kék eget, mielőtt meghalok. Keblemre szorítottam a képet és örömkönnyeim társaságában az álomvilág felé indultam, tudván, hogy az út melyen haladok nehéz, de mégsem járhatatlan, ahogy eddig hittem, és életemben először békét éreztem a lelkemben. Boldog Karácsonyt.


2011. december 22., csütörtök

Gyönyörű ország


 

… emlékszel, mikor megtaláltuk az elveszettnek hitt mezőt? Kellemes lágy szellő simogatta a zöldellő rétet, s a fák katonásan sorakoztak őszi ruhájukban körülötte s büszkén meredeztek az ég felé. Nem messze hegy magaslott, zöld síkságokkal és fehér foltokkal tarkítva, majd ahogy a szem feljebb siklott, megláttuk a hegycsúcsot, melyet az örök hó és jég tartott fogságban.

- Emlékszel?

- Igen – válaszolta és halvány mosoly suhant át merengő arcán. Újabb emlék kell, zakatolt az agyam. Meg is van!

- Emlékszel, mikor a magas tónál voltunk? Az ég azúrkéken magaslott felettünk. A levegő hűsen vont karjaiba, de nem fáztunk, a látvány, hogy amerre a szem ellátott, ezer hegyet engedett látnunk, és az a kristálytiszta tó... A nap apró gyémántokkal szórta tele a felszínét.

- Emlékszel rá?

- Igen.

   Éreztem arcomon a leheletét, ahogy kiejtette a szót. Öleltem őt, ahogy csak bírtam reszkető kezem mellkasára fektettem, hogy érezze vele vagyok.

- Emlékszel? A múlt hónapban, mikor Jackékkel sátoroztunk, és meglepett minket egy őzike? Olyan más volt mint a többi, ő nem félt, de csak téged engedett a közelébe. Neked hagyta, hogy kézből etesd. Talán ő már érezte. Olyan békesség vett titeket körül, amit soha sem tapasztaltam, még akkor sem mikor mi ketten tényleg egyek voltunk. Annyi hely van, amit még látnod kell, kérlek légy erős, és ne menj el. Emlékszel, egyszer azt mondtad, ez egy gyönyörű ország, és te itt akarsz örökké élni, most mégis itt hagyod?

- Ez az én utam, nem én választottam – suttogta a hajamba. Könnyeim áztatták erős mellkasát, már nem tudtam nekik parancsolni, túlságosan fájt az elválás. Imádtam ezt az országot, annyi szépséget és csodát láttunk, most mégis szürkének és üresnek érzem. Keresem a szép emléketeket, a szebbnél szebb helyeket, de elmémen béklyó van. A félelem és kétségbeesés, hogy elhagy, nem engedi látnom mindazt ami jó volt.

    Sírásom, halk szipogássá csendesült, már nem rajta nyugtattam a fejem. Ültem és figyeltem, őt, még hallani véltem szívverését, még elmém látni vélte kedves mosolyát. A nap is bekukucskált, de életet már nem talált. Az elmúlás hagyta itt fagyos zálogát, melyet örökre szívembe zártam.

- Mrs. Pots – hallottam meg a nővér hangját – sajnálom, el kell vinnünk őt. A fájdalomtól kábultan bólintottam, és többé nem láttam őt. Az ablakhoz sétáltam, és figyeltem a természet elevenségét, a burjánzó életet, melyet olyan nagyon szerettünk, hisz ez a gyönyörű ország volt az életünk.