Békés fények

    Az átjátszó torony csúcsán ültem most is, mint az elmúlt két hétben minden este, s csodáltam a várost, melyet sohasem láthattam még. A vibráló holoreklámoktól hemzsegő bűnös várost, ahogy anyám hívta mindig. Valamiért olyan utálatot érzet a felhőkarcolóktól zsúfolt megapolisz iránt, amit sohasem értettem meg. Én ellenben szépnek és titokzatosnak láttam, a lebegő gyorsbüfékkel, a menetrendszinti transztaxikkal, a színes vándorló reklámokkal, amiket rendszeresen tönkrevágtak a madarak. Legalábbis Wess, a szomszéd srác, ezt állította, pedig szerintem még ő sem látott soha madarat, ahogy más sem. Ha engem kérdeznének, szerintem a felszáló gázok  tesznik tönkre, amit a város okád ki magából, vagy a savas esső.

    Miden éjjel csak ámultam és vég nélkül vágyakoztam, de hiába. A városhatárt nem tudtam átlépni, hála a Vetonának, hogy száradt volna le a keze, mikor a mellkasomra karcolta a helyhezkötő rúnákat. Persze ezt is anyámnak köszönhetem, mint minden szarságot. Most bezzeg állandóan sír, hogy nem vagyok, meg mindenkinek bizonygatja, hogy mennyi mindent megtett értem. Pedig ha tudná, hogy a halálomat is neki köszönhetem...

    Alapvetően soha nem hittem, hogy igazak a babonák, amiben a Veton papok hittek míg meg nem halltam, de most már úgy is mindegy. Ja, és miért az ő hibája? Mert görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy hozzam el a legújabb arcsimitó krémjét, amire már vagy fél éve spórolt, és mert rácsipogtak az interfészjére, hogy ha még ma átveszi, akkor ajándék íriszszínezőt adnak. Ő persze nem tudott elszabdulni, hisz állandó online kapcsolatban kellett lennie az ügyfelekkel, és ezt csak az irodából tudta megoldani hiába volt beépített implantátuma, amit kölön kérvényezett, csak így volt gyorsabb és közvetlenebb az elérés, és nem mellékesen húsz évre van munkahelye, vagy inkább húsz évre eladta a lelkét, de most nem ez a lényeg.

    Némi huza-vona után beleegyeztem, hogy elmegyek a cuccért. Elhívtam Erint, hogy ne unatkozzak az úton, meg ketten nagyobb biztonságban voltunk, elvileg. A lakókörzetünk hellyel-közzel biztonságosnak volt mondható, mivel itt csak Terránok laktak, akik eléggé fertőzöttek voltak ahhoz, hogy senkinek se kelljenek. Ugyanis előszeretettel vadásztak ilyen környéken a szervkereskedők meg hasonlók, nemigen tudtuk kik is ők valójában csak, hogy eltünik néhány gyerek időnként, mikor ők megjelennek. Enegem valószínüleg senki sem akart soha, mert megértem a tizenhetedik évfordulómat, és mivel már ilyen öreg voltam meg már igen nagy mértékben rongálódott a szervezetem, hála a sok szemétlerakónak a környéken, nemigen kellett senkinek se semmim. Erin is hasonló korú volt, mint én csak neki világosabb rezesebb volt a hajszíne, míg nekem sötétvörös akárcsak a szemem, de a börünk az egyformán sárgán viritott. Szerintem, mi jártunk jobban, Wess mondta, hogy a nyugati partnál a vegygyár robbanása két államot is megfertőzöt. Le is zárták, se ki se be, nem mintha el tudnának vegyülni a zöldes bőrszínükkel.

    A lényeg, hogy már hazafelé tartottunk, mikor elkaptak minket. Nem sokat vacakoltak, megkötöztek, bevágtak egy nagyobb autóba, vért vettek, leszkenneltek, leellenőrizték, hogy a személyi chippünk rendben működik, mint általában az ellenőrzésekkor, majd... Erinnél jelzett a gép. Hamis volt a chip. Szegény olyan rémült fejet vágott, és a lehető legroszabbat tette. Menekülni akart. Esélye sem volt. Két feketeruhás fazon erősen a jármű falához vágta majd egy rutinos mozdulattal hasra fektették egy vékony asztalon és leszíjazták. Mozdulni sem tudott. Kiabált, hogy eresszék el de csak azt érte el, hogy bekötötték a száját. Egy készüléket tettek a hátára, közel a nyakához, mire ő felordított, már amennyire tudott. De senkit sem érdekelt, a gép meg folytatta a dolgát. Csipogott, zümmögött, fúvókák jártak fel és le, majd a monitoron megjelent az arcképe egy másik névvel és besorolással. Medien volt. Eddig csak hallottam róluk, de még sosem láttam egyet sem. Őket állítólag kifejezetten tenyésztették, legalábbis ez a pletyka, mert erről sehol sem volt információ, még Wess sem tudott semmit.

    Beadtak neki valamit, aztán nem mozdult többé. Én következtem. Minden erőmmel védekeztem, de hatástalan volt. Hasrafordítottak majd egy éles fájdalom hasított a tarkómba de ahogy jött úgy el is múlt. Felültem és néztem őket, de már nem foglalkoztak velem. Elindult a kocsi kifelé a városból a megapolisz felé. Mikor elhagytuk az utolsó házat egy erős rántást éreztem a mellkasomban, ahol az az átkozot rúna lapult, és kiszakadtam a kocsiból. Ott álltam az út közepén és figyeltem, amint hangtalanul elsuhan a jármű Erinnel vagy legalábbis azzal, akit én így ismertem.

    Nem igazán értettem mi történt csak mikor megtaláltam a testemet az úton. Néhányan nézegeték, volt aki megrugdosott, hogy mozgok-e még de nemigen foglalkoztak velem. Nemsokára jött egy tisztasági kocsi, beletettek egy dobozba leolvasták a chippemet majd küldtek egy interfészüzenetet a szüleimnek, hogy hova jöjjenek a cuccaimért.

    Anyám a legjobban attól volt kiakadva, hogy a krém csomagolása megsérült, míg apám rá nem mutatott a nyilvánvalóra, hogy az utóda halott, ekkor kezdet el anyám engem is siratni, vagy valami olyasmi.

    Egyedül Lolán, a húgomon, lehetett észrevenni valami változást, kevesebbet beszélt, inkább a holotábláját nyomogatta. Rajzolt, mint mindig, de most vörös fejű embert, akiből csurog a vér és megfogja egy Veton pap kezét. Megható, de sajnos ki kell ábrandítsam, itt senki és semi nincsen. Azóta sem.

    A temetésem tegnap volt. Elástak a ház mögötti alig húsz lépésnyi területen, valahova Mertonék apja, volt falszomszédunk, és Wess nagyszülei fölé, legalábbis erre tippeltem, mert saját helye senkinek sem volt.

    Wess tovább maradt, mikor már mindneki elment, és csak nézte a helyet, ahova eltemettek. Furcsa lesz, hogy nem lesz már ő nekem. Nemigazán tudom megmondani, hogy milyen érzés ez, mert akkor sem éreztem még csak hasonlót sem, mikor utódott akartunk. Két éve próbálkoztunk,  mint a legtöbb hasonló korú gyerek, mert a doki azt mondta, minél tovább várunk annál kisebb az esélye a sikerre, de nem jött össze. Lehet túl fertőzöttek voltunk hozzá, de ez már sosem fog kiderülni.

    Na, ez Ellie Peterson, azaz az én történetem, úgye hogy nem túl izgalmas, persze hiába ragadtam itt, nem nézem a többiekét az övéké is hasonló, akkor meg minek. Ezerszer jobb a megapolisz fényeiben gyönyörködni, talán ott tényleg van élet.

A Kaszás

   Bár a nap már alábukott a hegyek mögött a város pezsgett az élettől. A bárok, szórakozóhelyek zsúfolásig teltek bulizó fiatalokkal. Ez volt a tavasz első melegebb hétvégéje és a báli szezon kezdete.

   A felső tizezer látszólag a fiatalságot, szépséget dicsőítendő rendezett bálokat, valójában a gyerekeiknek rangban és vagyonban megfelelő párra alkudoztak egymás között. Ilyenkor mindenki meghívást kapott, aki csak számított, hercegek, bárók, bankárok és a szemtelenül gazdag üzletemberek. Itt egyedül a pénz és a befolyás számított, az érzelmek nem. A fiataloknak ez egyben áldás és átok is volt. Áldás mert sosem ismerték a nélkülözést, de átok, mert sosem dönthettek a saját életükről.

   Az idei év első bálját a Valerio hercegi család adta szerénynek aligha nevezhető közel száz hálószobás kastélyukban. A Főherceg, a legidősebb Valerio, aki idén ünnepli a nyolcvannegyedik születésnapját, dédunokájának fog feleséget választani. Természetesen már tudja ki lesz az, egy igen vagyonos bankár lánya, szegény nem egy vonzó teremtés, de rendkívül gazdag és a családjának kivló kapcsolatai vannak, ami a legfontosabb a Valerio családnak.

   Jared a nyáron tölti be a huszadik életévét így köteles megnősülni, ahogy elődei is tették generációkon keresztül, de ő mégis vonakodik. Esténként irigykedve figyelte a póri embereket, kik kedvük szerint élhettek, választhattak párt maguknak és megismerhették a szerelem érzését. Sokat gondolkodott ezen, mikor a városban autózott inkognitóban, de mindig ugyan oda lyukadt ki: csakis dédapja választása a legoptimálisabb, mert mit is adhatna neki egy nincstelen.

   Egyik este éppen ezen agyalt megint, mikor majdnem elütött egy lányt a zebrán. Bár fékezett és sikerült is megállnia, de a lány akkor is elesett. Azonnal kipattant a kocsiból, hogy megnézze mi történt az autóval és a lánnyal.

-Jól vagy?-kérdezte semleges hangon, mintha csak az időjárás érdekelné.

-Azt hiszem egyben vagyok-állt fel óvatosan, leporolta magát és megigazította ruháit, majd a fiú szemébe nézett. Egy szürke szenvtelen szempár szegeződött rá, amiben egy cseppnyi érzelem sem volt.

-Akkor minden rendben.

-Igen, azt hiszem-ezt hallva a fiú elindult vissza, hogy beszálljon és mielőbb eltűnjön.

-Te meg mit csinálsz?-Erre visszafordult, és nem igen értette, mi nem egyértelmű a lánynak.

-Azt mondtad, hogy jól vagy, ezért én most elmegyek.

-És ha azt mondom, hogy nem vagyok jól.

-Akkor hívok egy mentőt, és...-itt elővette a csekkfüzetét, hogy írjon egy kisebb összegről egy bizonylatot, ami valószínűleg a lánynak egy vagyon lesz - tessék - nyújtotta felé a papírt.

-Ez meg mi?

-A kellemetlenségért.

-Pénzt adsz nekem?

-Nem értem, mi a baj, vagy az összeg nem elég?-Erre a kijelentésre a lány csak döbbenten nézte a fiút. Nem volt egy kimondottan csinos, amolyan szőke herceg fehér lovon típus, de ennek ellenére volt benne valami megfoghatatlan, ami vonzotta az ember lányát.

-Nem arról van szó, nekem nem kell a pénzed, csak gondoltam váltunk pár szót, ha már így összekoccantunk.

-Miért tennék így?

-Mert mondjuk akkor nem hívom a rendőrséget?-Erre a fiú felvonta a szemöldökét és méregette ellenfelét. Egy durcás, de elszántan szikrázó zöld szempár nézett vele farkasszemet, az arc amelyhez tartozott kipirult a heveskedéstől és ez valamit megmozdított a bensőjében.

-Mégis mit kéne tennem, hogy indulhassak?

-Mondjuk meghívhatnál egy kávéra-erre gyors zakatolásba kezdett Jared agya, mit is válaszoljon erre, hogy gyorsabban szabadulhason, de vajon akart-e szadadulni? Az a szempár szinte bilincsbe verte.

-Most sietnem kell, mert elkések egy találkozóról, máskor is jó lenne?

-Ja, szépen elhajtasz és soha többé nem látlak.

-Ismered a kocsim rendszámát, és ha megadod a számod, felhívlak.

-Hát persze-mondta csalódottan a lány és tudta, hogy ez ennyi volt, így fájó szívvel ugyan, de megadta a számát, és hagyta, hogy elhajtson a fiú.

   Jared, mikor felhajtott a kastély feljárójára Harry már várta, ő amolyan mindenes volt. Kiszállt a kocsiból és köszönés helyet egyből utasításokat osztogatott, ahogy mindig is tette.

-Tüntesd el a kocsit, volt egy kis gondom vele, és ezt a telefont is-ezzel odadobta neki és már ment is a lakosztálya felé olyan gyorsan, ami még nem volt feltünő.

   Becsukta maga mögött az ajtót és nekidőlt. A szíve úgy vert, mintha maratont futott volna, a gondolatai meg azóta is a zöld szempár és annak tulajdonosa körül forgott.

-Mi történik velem?-kérdezte félhangosan az üres szobájától, de válasz nem érkezett. Tanakodott magában, mit tegyen remegő, felhevűlt testével, így jobb ötlet híján beállt a hideg zuhany alá, ahol jó félóráig hűsölt. Mire kijött a komódon várta egy díszes levél, melyben az esti vacsra menüje és programja volt feltüntetve, mint általában ha a nagycsalád összejött. Az est témája természetesen a másnap esti bál és az eljegyzés volt. Jared egy középszürke klasszikus öltönyt választott egy halványkék inggel és a megfelelő kiegészítőkkel tette kifogástalanná a megjelenését.

   Mikor megérkezett a szalonba már csak édesanyját és nagynénjét találta ott. Udvarias meghajlással köszöntötte őket majd jobbját felajánlotta anyjának, így mentek az ebédlőbe. Mindenki elfoglalta a megszokott helyét, természetesen dédapjáé volt a családfő helye, jobbján fia a balján unokája ült míg Jared vele szemben.

   A vacsorát, mint mindig csendben fogyasztották el, hisz neveletlenség evés közben beszélni. A desszert után azonban mindenki beszélgetni kezdett, izgatottak voltak a bál miatt, de leginkább az eljegyzés foglalkoztatta a társaság nő tagjait. Szinte a legapróbb részletből is kardinális kérdést tudtak csinálni. A férfiak szintén társalogtak, de őket teljesen más foglalkoztatta méghozzá Jared beavatása.

A két idősebb Valerio előre ment a könyvtárszobába, Jaredet apja hívta, hogy tartson velük. Egy titkos ajtón mentek tovább egy, a fiú által ismeretlen helyre.

-Eljött az idő, hogy mint kiválasztott utódomnak átadjam tisztségemet,- intézte szavait Jaredhez az öreg – a feladat, melyet most átveszel családunk évezredes öröksége. A szolgálatod hatvan évre szól melyet fiad, majd az ő fia is génjeiben továbbvissz, hogy a következő generáció méltón vehesse át tőled azt, amit most tőlem megkapsz.

-Megtisztel dédapám, de nem igazán értem ezt-vert hevesen Jared szíve.

-A családunkat kiválasztották sok ezer évvel ezelőtt, hogy előkészítsük az Ő érkezését, mikor eljő majd a sötétség órája. Az a feladatunk, hogy a megfelelő embereket a megfelelő pozicióba állítsuk, hogy a világ írányítása a mi kezünkben legyen. De ehhez erő kell, melyet csak is a családunk férfitagjai képesek továbbadni és elbírni.

-De ez hogy lehetséges, én ezt nem értem. Semmit sem értek-nézett rá összezavarodva.

-Az erőt a férfi kromoszóma örökíti tovább.

-És ha lányom születik, hisz mind lányként kezdjük.

-Az emberek talán igen, de mi nem.

-Mi?

-Mi nem egyszerű emberek vagyunk, mi a halált és a pusztulás Urát szolgáljuk.

-Ti mind megörűltetek? Én ebben nem veszek részt!-és már indult is volna, de lefogták.

-Ez nem így megy.

-Eresszetek el!

-A lány miatt?

-Hogy mi?

-Tüzes egy fajta volt az már biztos.

-Mit csináltál vele?

-Én semmit, te fogsz-ezzel odaállt a fiú elé széttépte drága ruháját, hogy szabaddá tegye mellkasát. Szíve fölött fordított pentagrammát vésett bőrébe egy éles késsel majd megvágta saját tenyerét. Ősi szöveget kántált, hívta a sötét szellemet mely benne lakott, érezte hogy kitörni vágyik öreg testéből, s kezét gyorsan szorosan a fiú vérző mellkasára szorította. Vörös fény izzott fel, ahol összértek s a pokol kénes szaga lengte be a szobát. Az erő pokoli fájdalommal töltötte be az ifjú testet, s mikor teljesen birtokba vette azt, az öreg egy fekete gyertya viaszával zárta le a lüktetve izzó sebet.

A három férfi ezután behozta egy másik szobából a zöldszemű lányt, kinek szája, keze gúsba volt kötve.

-Ő az utadban áll, megingatott, és amíg él bármikor megteheti. Őld meg!

  Egy könnyű mozdulat volt csupán és az élet elszállt, Jared lelkének utolsó szikrája még megsiratta a lányt, majd új énje felülkerekedett rajta. A Kaszás újjászületett.

"Csak álom volt"

                                    

Ingrid Syöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

„Csak álom volt”

    Bársonyos, langyos éjszakában andalogtunk Lash-el a tengerparton. Egymásba kapaszkodtunk, miközben hallgattuk a tenger morajlását és szerelmes csókokat váltottunk. A parkoló felé mentünk mikor három szellemalak majdnem fellökött minket, ahogy leszaladtak mellettünk a lépcsőn.

- Lassabban! - dorgáltam meg kedvesen a lepedőben futkosó gyerekeket, s boldog mosollyal kísérte tekintetem őket a másik feljáró felé, ahol felérve eltűntek a kocsik között.

- Szereted a gyerekeket – mosolygott rám kedvesem, s magához húzott, hogy csókot lophasson.

- Igen, nagyon – sóhajtottam, és mellkasához bújtam, onnan néztem fel rá.

- Tudod, megbeszéltük, a fősulit még be kell fejezned.

- Tudom, de attól még gondolhatok rájuk, nézhetem őket, ahogy játszanak – kacérkodtam vele, és elszakadva tőle előre szaladtam, mint egy gyerek. Néhány pillanattal később utánam eredt, és egészen hazáig játszottunk így. De ez most sokkal több volt, mintha csak tizenévesek lettünk volna, ez szerelmes évődés volt, s mire hazaértünk úgy izzott körülöttünk a levegő, hogy félő volt, meggyullad minden.

   Az ajtón sikeresen bejutottunk, aztán már nem bírtunk magunkkal, a józanság legkisebb jelenléte sem volt megfigyelhető. A külvilág megszűnt számunkra, s csupán a másikra koncentráltunk, és hol vadul, hol kínzó lassúsággal fedeztük fel újra egymás testét.

   Az órán a mutatók épp éjfélre álltak össze katonásan, mikor megborzongtam, és még szorosabban bújtam párom ölelésébe. Ez valamelyest enyhített szorongásomon, majd követtem az én mormotámat az álmok birodalmába.

   Az álom mely magába fogadott ködszerű volt. Lombtalan fák meredeztek feketén az ég felé, mintha oszlopai lennének a fentnek és a lentnek. Mezítláb lépdeltem a kavicsos úton, s néhol egy-egy kereszt bukott elő a fehér masszából majd, mint fuldoklót a hullám a köd is elnyelte azokat. A távolból gyermeki nevetést, viháncolást hallottam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz egy fekete hinta rajzolódott ki előttem, majd egy mászóka, csúszda, mérleghinta, de gyerek sehol. A padok üresen várták a megfáradt anyukákat.

- Hahó!- kiáltottam, de hangom tompán hatott, mintha falakba ütközne. A fehér égbolton fekete halálmadarak vonultak át és károgtak ocsmány hangon, s mintha mindegyik a nevemet ordította volna: Beth! Beth! A fülemre tapasztottam a kezem, hogy ne halljam őket, de nem segített. A fejemben voltak, ott zengett károgásuk.

- Ne! Elég! - sikítottam. Térdre rogytam miközben rám tört a zokogás, s megtört alakom volt az egyetlen színfoltja ennek a fekete-fehér világnak.

- Ne sírj! - hallottam meg egy gyerekhangot, majd éreztem, hogy a blúzomat meghúzogatja valaki.

- Nem sírok – hazudtam, s igyekeztem a ruhám ujjával felitatni szememből az árulkodó nedvességet.

- Játssz velem! - kérte tőlem parancsolón. A kis türelmetlen - gondoltam magamban. Még töröltem egyet a szememen és megfordultam.

    Eszelős sikítás hagyta el a számat és azonnal menekülni akartam, de képtelen voltam felállni csak kúszni tudtam hátrafelé, és Ő ott állt előttem. Egy szörnyeteg, aki vánszorogva elindult felém. Egy gyerek tépett, foltos rongyokban. Fejéről sötét csíkok folytak le az arcán, az egyik szeme felfelé nézett, a másik helyén férgek tolongtak. Egyik kezével felém nyúlt, két ujján cafatokban lógott a bőr, s csak a csontok látszottak. A bal lábfeje rendellenesen a másik felé fordult, s úgy sántikált kitartóan.

- Játssz velem! - jött most már a torz hang a szájából egy jó adag undorító bogár kíséretben. Én meg közben folyamatosan sikítottam, bőgtem, és fel akartam ébredni, de képtelen voltam rá.

- Beth! Játssz velem! - hörögte.

- Nem! - és már moccanni sem tudtam hiába akartam távolabb kerülni ettől a förmedvénytől.

- Beth! Ébredj! - valaki rángatott és szólongatott – Kelj fel! - hallottam az ismerős hangot. A halottas tájat pedig szép lassan elnyelte a fehér köd és a homályból előbukkant Lash kontúrja, majd a kép kiélesedett. Mikor már teljesen ébren voltam, és tudtam, hogy mindez csupán egy álom volt, zokogásba törtem ki. Kedvesem féltőn, óvón karjaiba zárt és ringatott, csitítgatott. Simogatta a hátam, nyugtatni próbált, s átkozta azokat a hülye egykori szomszédaimat. Volt is miért.

   Tíz éves koromban történt halloweenen éjszakáján. A szomszéd gyerekekkel elmentünk csokit gyűjteni, majd levágtuk az utat a temetőn keresztül. A köd nagyon sűrű volt és ők szándékosan előrerohantak, engem meg otthagytak. Másnap az egyik gondnok talált rám, kis híján elvitte a szíve a látványomtól. Elsírt festék, szakadt, koszos ruha, fehér haj.

   Az orvos, azt mondta anyámnak, hogy a hajam vissza fog barnulni, és néhány év múlva már nem is fogok emlékezni rá, mintha mi sem történt volna. Még abban a hónapban elköltöztünk ide Glass Beach-re.

   Mindez tizenöt éve történt, a rémálmok szerencsére már nem mindennaposak, mondhatni ritkák, havi egy, kettő. És hogy elfelejtettem volna azt az éjszakát? Soha, nem fogom, mert akárhányszor tükörbe nézek, a fehér hajam nem engedi, és az emlékek is előjönnek anyám nyugtatónak szánt szavaival együtt: „Csak álom volt”

A Bukottak Krónikája

1. Könyv

A vérrel keresztelő

    „A démon, a félelemtől reszkető lány felé közeledett lassú, kimért léptekkel. Rosie magához ölelte az újszülött csecsemőt, mely békésen aludt a karjaiban, mit sem sejtve a véres valóságról. Miközben teltek az értékes másodpercek, a némaságot a démon hörgése, és a lány szaggatott légzése törte csak meg, s a haláltól való rettegés örült gondolatokat ébresztett az embernő egyre labilisabb elméjében. Úgy vélte, ha feláldozza a kicsit, akkor ő megmenekülhet, elvégre ő csak elhozta a gyermeket, nem is kell neki. Lassan lehajolt, és maga elé tette a földre a rongyokba csavart pici testet, s közben kántálva könyörgött az életéért. De a felajánlás nem ért célt, s amint már nem volt kezében a csomag a szörny azonnal rávetette magát. Éles fogaival feltépte a torkát, ahonnan egy utolsó kétségbeesett sikoly szabadult el betöltve az éjszaka halálos csendjét. Az éles karmok egyetlen mozdulattal szakították fel a puha tehetetlen testet, hogy aztán az egész környék az emberi maradványoktól legyen mocskos. Módszeresen kutatott, keresett benne, minden négyzetcentimétert szétmarcangolt, de hiába, nem lelte meg azt a valamit. Csalódott üvöltése éles pengeként hasított a sikátor némaságába, mire a gyermek felsírt.

    A rongyok, melybe belecsavarták teljesen átázott a vértől. A szörny fölé görnyedt, szagolgatta, éles fogaival alig pár centire volt tőle, mikor lövés csapódott be mellettük. Felegyenesedett, s a hang irányába fordult, és így már a testét szaggatták a golyók mindent beterítve vérével, mely egészen világos volt, szinte majdnem fehér. A gyermek meg csak sírt és zokogott...”

    A világ remény nélkül maradt. Az embereket démonok tizedelték, akiket nem lehetett elpusztítani. Néhány elszánt kutató, felforgatta az egész Vatikánt, már ami megmaradt belőle, hogy megoldásra leljen. Évtizedek teltek el eredmény nélkül, mire felcsillanni látszott a remény egy prófécia töredék formájában:

''Ott születik, hol vére mártír halált halt a kereszten... A másodszülött, már nem vízzel, hanem vérrel keresztel, s a bűnösök rettegni fogják Őt. Eljön a 666-ért, s fel...''

    Faith-nek nem volt senkije és semmije csupán vérben úszó álmai, melyek egész életében elkísérték. Démonokkal csatározott, állandóan a veszélyt kereste, hogy szabaduljon egyre kínzóbb látomásaitól. De új feladattal bízta meg a Tanács: Megkeresni és megvédi a megjövendölt. Vajon tőle válaszokat kaphat rejtélyes múltjára, vagy még több lesz a kérdés mire az út véghez ér? Miért érzi állandóan, hogy valaki követi? Talán a vére az oka? Kiről szól valójában a prófécia? Kísérd el Faith-et, légy mellette és talán fény derül az igazságra.

Fogság

     Sötét van, egy kósza napsugár sem kacérkodik fényesre csiszolt testemmel, nem táncol éles pengémen. Milyen régen volt, hogy emberi kéz melegét érezhettem kemény bükkfamarkolatomon. Lassan már idejét sem tudom, mikor láttam embert.

     Az ölelő sötétség, mely körbevesz, csupán arra jó, hogy emlékeim között kószáljak, s kínoztassam velük magam, mert, mire jó az emlék, ha többé már nem élhetem át. A jelen helyzetem pedig nagyon úgy festett, hogy esélyem sincs egy kis újrázásra.

    Ide-oda lökődöm sötét síromban, mint már oly sokszor, de semmi sem történik. Aztán minden figyelmeztetés és előjel nélkül, hirtelen fényár vett körül. Persze nem a hőn áhított nap sugarak, csupán lámpák fényét láttam homályosan. A hangok is tompán jutottak el hozzám, majd a kép kitisztult. Végre megszabadítottak attól az átkozott nejlontól, amibe belekényszerítettek.

     A körülöttem lévő beszélgetést most már megértettem, de a emberek nem zavartatták magukat, nem tudták, hogy hallom őket.

Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy rám figyeljenek, de nem hallanának. Hangomat egyedül a ''gazdám'' hallotta, Ő megértett engem, tudta mire vágyom, mivel okozhat örömet nekem.

- Szóval te vagy a híres Báró? – Nézte fürkésző tekintettel acélos testemet egy ember. Kezét kesztyű fedte, de így is éreztem testének pulzálását, ahogy a markolatot szorította. Letett a pultra, és mindenfélét előkészített, amik így elsőre vegyszereknek tűntek. Hasonlóakat korábban is láttam, de azokat más használta, más célokra.

- Na, lássuk, milyen történetet mesélsz el nekem – és ezzel hozzálátott azokkal a löttyökkel össze maszatolni a testemet. Pedig ha hallaná a hangomat, olyan dolgokat mesélhetnék neki, amiről még csak nem is álmodott. De vajon melyik érdekelné, úgy igazán? Talán a teliholdas téli éjszaka, fent a vadászkunyhóban? Érdekes este volt. Az volt az első alkalom, hogy a Hold fénye érintette ezüstös testemet. Régi szép emlékek...

   Mióta egymásra találtunk a ''gazdámmal'', azóta minden vadászatra elkísértem. Nem számított, hogy nőstényt, vagy hímet, így nevezete őket, ejtettünk el, az enyém volt a megtisztelő feladat, hogy kioltsam az életüket. Persze nem rögtön. Minden egyes alkalomnak megvolt a rituális rendje, nem kapkodtunk el semmit.

     Vajon mi lett a ''gazdámmal''? A legutolsó este, mikor együtt dolgoztunk, olyan boldog volt, szinte éreztem az őt körülvevő bizsergést, ami rám is hasonló hatással volt. Minden molekulám rezget. Csodás este volt...

      Egy nőstény nyomát követtük, halkan, meg-megbújva, mindig takarásban, nehogy észrevegyen. Az elejtése, meg már nevetségesen könnyű volt, nem okozott gondot. Hazavittük. A ketrec, amiben őriztük, kicsit talán szűkös lehetett neki, de a kényelem sosem volt szempont. A szobában, nekem jutott a legjobb hely, pazar kilátásom nyílt az eseményekre.

     Minden egyes pillanatot jól elraktároztam emlékeim közé, hogy unalmas estéken egymást szórakoztassuk, a múltunkkal. De egyedül, ez már nem az igazi.

Azok a riadt szemek, a ketrecben, ahogy könyörögtek a szabadulásért, és mindezt hiába, még ma is beleborzongok. Mi voltunk az utolsók, akiket látott nyamvadt életében.

     A ''gazdámra'' nem lehetett azt mondani, hogy rossz háziúr volt, mindig valami különlegességgel kedveskedett prédánknak, ezzel jó pár órát elvoltak, majd mikor végzett, én voltam a soros, hogy elvégezzem a dolgom. Kivételesen nagyon izgatott voltam, olyan jól megdolgozta, hogy mondhatni fel voltam rázva tőle, ennek köszönhetően meg is vágta magát velem. Vagy ezerszer kértem bocsánatot érte, de ő csak legyintett, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.

      A nap végén mikor nyugovóra tért, engem is pihenni tett. Mikor felébredtem, ő már nem volt sehol, és engem a sötétség vett körbe, ahogy most is megint. Túlságosan elmerültem a múltunkban.

    Mikor újból megláttam a fényt a ''gazdámat'' pillantottam meg. Megtörten meredt maga elé, és nem válaszolt üdvözlésemre. Mégis haragszik rám.

- Mr. Burano! Felismeri a kést?

- Igen.

- Ezzel ölte meg Mrs. Norman-t

- Igen – felelte az áruló.

- Nincs több kérdésem Bíró Úr.

Gyönyörű ország

 

… emlékszel, mikor megtaláltuk az elveszettnek hitt mezőt? Kellemes lágy szellő simogatta a zöldellő rétet, s a fák katonásan sorakoztak őszi ruhájukban körülötte s büszkén meredeztek az ég felé. Nem messze hegy magaslott, zöld síkságokkal és fehér foltokkal tarkítva, majd ahogy a szem feljebb siklott, megláttuk a hegycsúcsot, melyet az örök hó és jég tartott fogságban.

- Emlékszel?

- Igen – válaszolta és halvány mosoly suhant át merengő arcán. Újabb emlék kell, zakatolt az agyam. Meg is van!

- Emlékszel, mikor a magas tónál voltunk? Az ég azúrkéken magaslott felettünk. A levegő hűsen vont karjaiba, de nem fáztunk, a látvány, hogy amerre a szem ellátott, ezer hegyet engedett látnunk, és az a kristálytiszta tó... A nap apró gyémántokkal szórta tele a felszínét.

- Emlékszel rá?

- Igen.

   Éreztem arcomon a leheletét, ahogy kiejtette a szót. Öleltem őt, ahogy csak bírtam reszkető kezem mellkasára fektettem, hogy érezze vele vagyok.

- Emlékszel? A múlt hónapban, mikor Jackékkel sátoroztunk, és meglepett minket egy őzike? Olyan más volt mint a többi, ő nem félt, de csak téged engedett a közelébe. Neked hagyta, hogy kézből etesd. Talán ő már érezte. Olyan békesség vett titeket körül, amit soha sem tapasztaltam, még akkor sem mikor mi ketten tényleg egyek voltunk. Annyi hely van, amit még látnod kell, kérlek légy erős, és ne menj el. Emlékszel, egyszer azt mondtad, ez egy gyönyörű ország, és te itt akarsz örökké élni, most mégis itt hagyod?

- Ez az én utam, nem én választottam – suttogta a hajamba. Könnyeim áztatták erős mellkasát, már nem tudtam nekik parancsolni, túlságosan fájt az elválás. Imádtam ezt az országot, annyi szépséget és csodát láttunk, most mégis szürkének és üresnek érzem. Keresem a szép emléketeket, a szebbnél szebb helyeket, de elmémen béklyó van. A félelem és kétségbeesés, hogy elhagy, nem engedi látnom mindazt ami jó volt.

    Sírásom, halk szipogássá csendesült, már nem rajta nyugtattam a fejem. Ültem és figyeltem, őt, még hallani véltem szívverését, még elmém látni vélte kedves mosolyát. A nap is bekukucskált, de életet már nem talált. Az elmúlás hagyta itt fagyos zálogát, melyet örökre szívembe zártam.

- Mrs. Pots – hallottam meg a nővér hangját – sajnálom, el kell vinnünk őt. A fájdalomtól kábultan bólintottam, és többé nem láttam őt. Az ablakhoz sétáltam, és figyeltem a természet elevenségét, a burjánzó életet, melyet olyan nagyon szerettünk, hisz ez a gyönyörű ország volt az életünk.

Isten nevében

    Késő este volt, néztem a néma utcát a házam előtt, mikor a teafőző hangos sípolása rántott vissza a jelenbe. Éppen időben. Töltöttem egy csészével, majd lassan kortyolva elfogyasztottam. A nappaliban, a nagy óra elütötte az éjfélt, mire befejeztem. A hatalmas ablakokon beszűrődő telihold ezüstös fénye bevilágította az egész házat, így mikor áthaladtam a szobákon lámpát se kellett gyújtanom, mindent jól láttam.

   A pince lejáratát dupla ajtóval rejtettem el az esetleges kíváncsi szemek elől, így se hang, se szagok, se fény nem jött át rajta. Nagy gondot fordítottam rá, hogy minden tökéletes legyen. Beléptem rajta, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy biztos jól bezártam magam mögött, elindultam, hogy teljesítsem kötelességemet.

   Régi falépcsők vezetettek le az öltözőm ajtajáig, ahol felcsatoltam szöges vezeklő láncaimat, és régi ismerősként üdvözöltem a húsomba maró fájdalmat, majd magamra öltöttem a csuhámat, amit a derekamnál egy kötéllel kötöttem meg. Lábbelit nem viseltem, ahogy elődeim se tették. Lehajtott fejemre csuklyát húztam, úgy mentem tovább.

   

   A helyiséget jól ismertem, így nem kellett látnom, hová is tartok. Előttem az oltár helyezkedett el, mely felett a Megváltó volt megfeszítve a kereszten. Az oltáron hét gyertya állt. Egy jutott a kevélységnek, fösvénységnek, bujaságnak, irigységnek, torkosságnak, haragnak, és végül a restségnek. Mindegyik gyertya előtt egy tál volt, ebbe került az áldozat, melyet a bűnős adott, hogy megbocsájtást nyerjen.

   Mindegyik gyertyát meggyújtottam, majd elvettem a bujaság tálját. Bal kézre a bársonyfüggöny mögött egy nő megkínzott, és megcsonkított teste lógott a fakereszten. Ismertem őt egész kicsi kora óta, jó nevelést kapott, de megfertőzte a bujaság szelleme. Jöttömre felemelte fejét, szemében fájdalom csillogott, de megbánást most sem tanúsított.

- Megbánod bűnödet? - kérdeztem sokadszorra tőle.

- Ártatlan vagyok – válaszolta könyörgően – engedjen el kérem, nem tettem semmi rosszat.

- Elvesztetted erényedet, ez szerinted nem bűn? - vádoltam meg szigorú hangon.

- Ez a mai világban nem bűn, főleg ha két ember szereti egymást – zokogott fel.

   De nem tudott meghatni álszent könyörgése. Közelebb léptem hozzá egészen közel, és csak centik választottak el attól, hogy hozzáérjek, de ennek még csak a gondolatától is irtóztam. Úgy, soha nem tudnék hozzáérni egy tisztátalanhoz.

- Könyörgöm ne bántson – rimánkodott. Könny áztatta arcán a mocsok és a vér kusza ábrákat rajzolt, melyek a hideg verejtékében fürödtek. Kezdett remegni, bőrén mint megannyi apró gyöngy csillogott izzadtsága a gyertyák fényében. Biztos a vérveszteség az oka. Életben tartottam a gyógyszerekkel, így nyújtva meg a vezeklésének idejét. Időt adtam neki, hogy ráeszméljen tettére, és bocsánatért esedezzen. De nem tette, és az idő most lejárt.

- Nem bántalak – suttogtam a fülébe – csak utat mutatok Istenhez. Rémült tekintete örömmel töltött el, melegséget hozott szívembe. A lány összeszedte maradék erejét, hogy kiszabadulhasson béklyói fogságából, de mindhiába, és én közben élvezettel néztem elkínzott testének vergődését, a fájdalomtól és reményvesztettségtől eltorzult arcát. Sikolyai mélyen lelkembe vésték magukat, melyet örömmel fogadtam, és jól elraktároztam a többi mellé, hogy néha elővehessem, és újra átélhessem varázsukat.

   Hangosan imát mondtam a lelkéért, és csak remélhettem, hogy utat talál majd Istenhez.

- Én, Isten hű szolgája, megbocsájtást kérek ennek a bűnös léleknek. Fogad őt magadhoz Uram, és bocsájtsd meg vétkeit – majd egy lassú de precíz mozdulattal szívébe mártottam a kétélű tőrömet. Szemében hitetlenség fénylett, és fájdalom az elvesztett életért. Egy kicsit kijjebb húztam a pengét belőle, hogy vérét felfoghassam és áldozatként bemutathassam, úgy ahogy elődeimtől tanultam. Láttam mikor érte el a vég, szeméből eltűnt az értelem, csupán egy üres tok maradt utána, semmi több, egy újabb takarítani való szemét.