"Csak álom volt"

                                    

Ingrid Syöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

„Csak álom volt”

    Bársonyos, langyos éjszakában andalogtunk Lash-el a tengerparton. Egymásba kapaszkodtunk, miközben hallgattuk a tenger morajlását és szerelmes csókokat váltottunk. A parkoló felé mentünk mikor három szellemalak majdnem fellökött minket, ahogy leszaladtak mellettünk a lépcsőn.

- Lassabban! - dorgáltam meg kedvesen a lepedőben futkosó gyerekeket, s boldog mosollyal kísérte tekintetem őket a másik feljáró felé, ahol felérve eltűntek a kocsik között.

- Szereted a gyerekeket – mosolygott rám kedvesem, s magához húzott, hogy csókot lophasson.

- Igen, nagyon – sóhajtottam, és mellkasához bújtam, onnan néztem fel rá.

- Tudod, megbeszéltük, a fősulit még be kell fejezned.

- Tudom, de attól még gondolhatok rájuk, nézhetem őket, ahogy játszanak – kacérkodtam vele, és elszakadva tőle előre szaladtam, mint egy gyerek. Néhány pillanattal később utánam eredt, és egészen hazáig játszottunk így. De ez most sokkal több volt, mintha csak tizenévesek lettünk volna, ez szerelmes évődés volt, s mire hazaértünk úgy izzott körülöttünk a levegő, hogy félő volt, meggyullad minden.

   Az ajtón sikeresen bejutottunk, aztán már nem bírtunk magunkkal, a józanság legkisebb jelenléte sem volt megfigyelhető. A külvilág megszűnt számunkra, s csupán a másikra koncentráltunk, és hol vadul, hol kínzó lassúsággal fedeztük fel újra egymás testét.

   Az órán a mutatók épp éjfélre álltak össze katonásan, mikor megborzongtam, és még szorosabban bújtam párom ölelésébe. Ez valamelyest enyhített szorongásomon, majd követtem az én mormotámat az álmok birodalmába.

   Az álom mely magába fogadott ködszerű volt. Lombtalan fák meredeztek feketén az ég felé, mintha oszlopai lennének a fentnek és a lentnek. Mezítláb lépdeltem a kavicsos úton, s néhol egy-egy kereszt bukott elő a fehér masszából majd, mint fuldoklót a hullám a köd is elnyelte azokat. A távolból gyermeki nevetést, viháncolást hallottam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz egy fekete hinta rajzolódott ki előttem, majd egy mászóka, csúszda, mérleghinta, de gyerek sehol. A padok üresen várták a megfáradt anyukákat.

- Hahó!- kiáltottam, de hangom tompán hatott, mintha falakba ütközne. A fehér égbolton fekete halálmadarak vonultak át és károgtak ocsmány hangon, s mintha mindegyik a nevemet ordította volna: Beth! Beth! A fülemre tapasztottam a kezem, hogy ne halljam őket, de nem segített. A fejemben voltak, ott zengett károgásuk.

- Ne! Elég! - sikítottam. Térdre rogytam miközben rám tört a zokogás, s megtört alakom volt az egyetlen színfoltja ennek a fekete-fehér világnak.

- Ne sírj! - hallottam meg egy gyerekhangot, majd éreztem, hogy a blúzomat meghúzogatja valaki.

- Nem sírok – hazudtam, s igyekeztem a ruhám ujjával felitatni szememből az árulkodó nedvességet.

- Játssz velem! - kérte tőlem parancsolón. A kis türelmetlen - gondoltam magamban. Még töröltem egyet a szememen és megfordultam.

    Eszelős sikítás hagyta el a számat és azonnal menekülni akartam, de képtelen voltam felállni csak kúszni tudtam hátrafelé, és Ő ott állt előttem. Egy szörnyeteg, aki vánszorogva elindult felém. Egy gyerek tépett, foltos rongyokban. Fejéről sötét csíkok folytak le az arcán, az egyik szeme felfelé nézett, a másik helyén férgek tolongtak. Egyik kezével felém nyúlt, két ujján cafatokban lógott a bőr, s csak a csontok látszottak. A bal lábfeje rendellenesen a másik felé fordult, s úgy sántikált kitartóan.

- Játssz velem! - jött most már a torz hang a szájából egy jó adag undorító bogár kíséretben. Én meg közben folyamatosan sikítottam, bőgtem, és fel akartam ébredni, de képtelen voltam rá.

- Beth! Játssz velem! - hörögte.

- Nem! - és már moccanni sem tudtam hiába akartam távolabb kerülni ettől a förmedvénytől.

- Beth! Ébredj! - valaki rángatott és szólongatott – Kelj fel! - hallottam az ismerős hangot. A halottas tájat pedig szép lassan elnyelte a fehér köd és a homályból előbukkant Lash kontúrja, majd a kép kiélesedett. Mikor már teljesen ébren voltam, és tudtam, hogy mindez csupán egy álom volt, zokogásba törtem ki. Kedvesem féltőn, óvón karjaiba zárt és ringatott, csitítgatott. Simogatta a hátam, nyugtatni próbált, s átkozta azokat a hülye egykori szomszédaimat. Volt is miért.

   Tíz éves koromban történt halloweenen éjszakáján. A szomszéd gyerekekkel elmentünk csokit gyűjteni, majd levágtuk az utat a temetőn keresztül. A köd nagyon sűrű volt és ők szándékosan előrerohantak, engem meg otthagytak. Másnap az egyik gondnok talált rám, kis híján elvitte a szíve a látványomtól. Elsírt festék, szakadt, koszos ruha, fehér haj.

   Az orvos, azt mondta anyámnak, hogy a hajam vissza fog barnulni, és néhány év múlva már nem is fogok emlékezni rá, mintha mi sem történt volna. Még abban a hónapban elköltöztünk ide Glass Beach-re.

   Mindez tizenöt éve történt, a rémálmok szerencsére már nem mindennaposak, mondhatni ritkák, havi egy, kettő. És hogy elfelejtettem volna azt az éjszakát? Soha, nem fogom, mert akárhányszor tükörbe nézek, a fehér hajam nem engedi, és az emlékek is előjönnek anyám nyugtatónak szánt szavaival együtt: „Csak álom volt”

Halloween

    Vörösen bukott alá a Nap a hegyek mögött, átadva helyét a kövér Holdnak, ritkán esett meg, hogy Halloween estéjén telihold világítsa meg ennek az éjszakának az árnyait, és ezért különlegesnek ígérkezett ez az este, ezt minden pocikám érezte. Tudtam, hogy így is lesz, hisz boszorkány voltam. Talán a ma este lesz az, amire évszázadok óta várok.

    

   Szobámat elhagyva a főépületbe vezetett az utam. Az udvaron áthaladva hallottam a szél panaszos sírását a fák csupasz ágai között, hogy aztán jeges leheletként cirógassa azok levetett gúnyáját a földön. Démoni árnyak vették körbe az udvart, melyet a Hold rajzolt az átkok súlya alatt roskadozó épületek falára, de akadtak erre még kóbor lelkek, rontások, ártások szövevényes hálói is, ez a világ volt az otthonom.

    

   Ezt az idillt, az órára váró tanulók zsivaja döntötte romokba. Mikor a terembe léptem rögtön elhallgattak. Ezt a hatást szerencsére nem volt nehéz elérnem, majd mikor az utolsó diák is elnémult, megkezdtem az órát.

- Jól van ifjú boszorkányok. A mai óra témája a főzetek helyes tárolása.

- Remek – hallottam egy méltatlankodást a terem végéből.

- Van valami kifogás? - néztem rá szúrós szemmel.

- Semmi tanárnő – majd halkabban folytatta -, csak gondoltuk, mivel Halloween van... - harapta el a mondatot. Azért ennyire nem vagyok félelmetes, csupán szigorú és következetes. Ahogy megfordultam, és a tanári asztal felé vettem az irányt, megpillantottam torz tükörképemet az ablakon. A látvány még ennyi év után is elborzasztott, és szörnyű tettemre emlékeztetett. Talán mégis félelmetes vagyok. Háttal álltam meg az osztály előtt, nem mertem megfordulni, ami butaság volt, hisz ők így ismernek engem, de most mégis inkább a talárom mélyére rejtőznék a fürkésző szemek elöl.

- Miért vagytok kíváncsiak a Halloween történetére, hisz jól ismeritek?

- Mert... A tanárnő érdekesebben meséli el, mint mások - jött a bátortalan felelet. Érdekesebben? Fura ez a mai fiatalság, lassan megint eljutunk oda, hogy egy nyilvános kivégzést is ilyen érdekesnek fognak tartani majd.

- Rendben, de van egy feltételem. A következő órán mindenki számot ad a mai óra anyagából – ez már kevésbé tetszett nekik, de elfogadták az ajánlatomat. Elmosolyodtam, amiből inkább torz fintor lett.

- A történet sok száz évvel ezelőtt esett meg egy Hallwood nevű kis faluban. A falu túl nagy jelentőséggel ugyan nem bírt, de a közeli településről sokan jártak át, mert sok mesterember élt ott. Pék, szabó, ács, kőműves, cipész és még sokan mások.

   A főút utolsó takaros kis háza a kovácsé volt. Őt Jacknek hívták, és a húgával lakott ott. Jacknek igen rossz természete volt, senkivel sem bánt jól, még a testvérével sem, aki ennek ellenére szerette. A munkáját ugyan jól végezte, de az alkohol rossz hatással volt rá, és ezáltal ő is a környezetére. Mindenkit sértegetett, ahogy csak tudott, nem számított más csak saját maga. Egy nap, mikor húga kérlelte, hogy hagyja abba a szesz fogyasztását, sikeresen felbőszült olyannyira, jól eltángálta testvérét, és még ezek után is jó embernek tartotta magát, és semmi kivetnivalót nem talált a viselkedésében. Ha meg mégis bűnbánó pillanata volt, akkor is az italt okolta, de soha sem bírt ellenállni neki, és így tovább fogyasztotta.

   A faluban idővel szóbeszéd járta, hogy a közeli erdőben boszorkák laknak. Az emberek adományokat vittek az erdőszélre, amikhez levelet csatoltak, amiben arra kérték az erdő lakóit, hogy szabadítsák meg őket Jacktől végleg. Az idő csak telt, a nyárból ősz lett, de semmi sem történt. Mikor már kezdték feladni a reményt, hogy kérésük teljesül, egy este, mikor a legvékonyabb volt a határ az élők és a holtak birodalma között, megtörtént az, amire oly sokat vártak.

   Az éjszaka közepén egy idegen kopogtatott Jack háza ajtaján. A férfi ajtót nyitott, és rögtön felismerte látogatóját, amaz hiába rejtőzött sötét köpenye mélyére. A kovács rögtön a nyakában függő kereszthez kapott és azzal kergette az első fáig, ahova felzavarta magát a testet öltött gonoszt. Mikor az jó magasan fent volt húga után kiáltott, hogy segítségére legyen. Szegény teremtés fehérebbre sápadt mint a téli hold, de engedelmeskedett. Átvette testvérétől a keresztet, és ő tartotta sakkban az alvilág urát, míg a fiú kitalálta mitévők legyenek. Kis idővel az ötlet is megszületett: egy nagy keresztet rajzolt a fa törzsére, akkorát, hogy az teljesen körbeölelte a fát, aztán, mint kisgyerek az édességnek, úgy örült tettének, hogy túljárt az ördög eszén. Részeges örömtáncot lejtett a fa körül, miközben gúnyolta a Sátánt tehetetlensége miatt, és végül alkut ajánlott. Leengedi onnan, ha békén hagyja, amíg csak él, s nem kísérti meg többé soha.

   Kelletlenül ugyan de elfogadta az ördög az ajánlatot, mert mást nem tehetett, majd mikor lejött a fáról Jack húga felé fordult, és egy borzalmas átokkal elcsúfította szegény leányt, melyet örök időre viselnie kellett. Jack jót nevetett a helyzeten, és legfőképpen leleményességén, sőt még húga szerencsétlenségén is, majd mikor jól kiszórakozta magát rajta elzavarta a háztól őt. Ő meg szépen élte az életét tovább, mintha misem történt volna. De egy napon többet ivott a kelleténél, és meghalt, a falu legnagyobb örömére.

   A mennyben szóba se álltak vele. A pokolban sem látták szívesen, hiába volt romlott lelkű. Most az ördög nevette ki őt, és jutalmul örök bolyongásra ítélte, majd a kezébe adott egy zöldségből faragott lámpást, amibe parazsat tett, és útjára engedte.

- Tanárnő! Mi lett Jack húgával?

- Elbujdosott a világ elöl, és várta, hogy testvére megtalálja őt. Tökből lámpást faragott minden vékony éjszakán, hogy haza találjon fivére, de mikor megkérdezték tőle miért csinál lámpást, ő azt felelte, hogy a gonosz szellemeket tartja távol vele, és ez mára hagyománnyá vált.

- De jó mese! Megyek faragok én is egy lámpást! - és erre a végszóra a csengő is megszólalt.

   A terem gyorsan kiürült, és végre egyedül maradhattam saját fájdalmammal, és a reménnyel, hogy testvérem Jack talán megtalálja a haza vezető utat, és végre megpihenhet.

- Nem akarok beleszólni, de én egy kicsit másképpen emlékszem arra az estére – hallottam meg egy mély karcos hangot a hátam mögül. Azonnal megpördültem és szembe találtam magam vele. Azt hittem rosszul látok, oly rég várok már erre a pillanatra. Vonásai csak haloványan derengtek, mert emlékeimet por fedte. Ledermedtem és csak bámultam, ahogy ott állt a sarokban. Jobban megnéztem, de semmit se változott, a idő őt sem fogta.

- Nem akarsz, mégis megteszed – vontam kérdőre. Mégis milyen jogon... - gyúlt harag szívemben.

- Szerintem ne húzd fel magad. Tudod, árt a szépségednek – húzta száját gúnyos mosolyra. Semmit sem változott.

- Sértegess csak, de a történetet akkor is így fogom mesélni – dacoltam vele.

- Pedig te is ugyan olyan, vagy ha nem jobban, bűnös vagy, és ennek ellenére, úgy állítod be magad, mint áldozatot. Elképesztő egy némber vagy.

- Mit tehettem volna? Minden tettemmel csakis érted voltam, de téged nem érdekelt, mintha semmit se jelentettem volna neked – tört ki belőlem az évszázadok óta felgyűlt keserűség.

- Ez nem igaz, te is tudod. Igen is sokat jelentettél, és még most is sokat jelentesz – mondta kedvesen, és közben közelebb jött. Vonásai elmosódtak, mert könnyfátyol takarta szememet. Előttem állt meg, egészen közel, éreztem ismerős illatát, mely oly sok emléket rángatott ki elmém mélyéről. Nem mertem felnézni rá, nehogy elillanjon, mint egy jelenés, így inkább a földet bámultam.

- Nézz rám! - parancsolta, és én engedelmeskedtem, mint mindig oly sok éven át.

- Csomagolj, és tűnj innen! - utasított.

- De miért? Innen sokkal jobban tudok segíteni – értetlenkedtem.

- Mert kezded túl jól érezni magad, és én nem azért átkoztalak örök életre, hogy élvezd, hanem azért, hogy szenvedj. Csak nem fel kell frissítenem az memóriádat? - fröcsögte ingerülten, és megérintette a homlokomat. Az emlékek élesen, hasogatva törtek utat maguknak, amitől a földre rogytam és kínomban vergődtem mint egy partra vetett hal.

- Kérlek, neee... - sikítottam a fájdalomtól.

- Hidd el, ez semmi, ahhoz képest, amit megérdemelnél az árulásod miatt boszorka – ordította kénes leheletével, aztán varázsütésre megszűnt a fájdalom, és én kimerülten terültem el a hideg kövön.

- Elárultál akkor éjszaka, sőt már korábban, mert a bátyádat védted, ahelyett hogy a kezemre játszottad volna, és főleg hagytad, hogy megalázzon – hallgattam jogos vádjait izzadságomban fetrengve, majd ahogy jött, úgy tűnt el, s én újra egyedül voltam.