 |
Vörösen bukott alá a Nap a hegyek mögött, átadva helyét a kövér Holdnak, ritkán esett meg, hogy Halloween estéjén telihold világítsa meg ennek az éjszakának az árnyait, és ezért különlegesnek ígérkezett ez az este, ezt minden pocikám érezte. Tudtam, hogy így is lesz, hisz boszorkány voltam. Talán a ma este lesz az, amire évszázadok óta várok.
Szobámat elhagyva a főépületbe vezetett az utam. Az udvaron áthaladva hallottam a szél panaszos sírását a fák csupasz ágai között, hogy aztán jeges leheletként cirógassa azok levetett gúnyáját a földön. Démoni árnyak vették körbe az udvart, melyet a Hold rajzolt az átkok súlya alatt roskadozó épületek falára, de akadtak erre még kóbor lelkek, rontások, ártások szövevényes hálói is, ez a világ volt az otthonom.
Ezt az idillt, az órára váró tanulók zsivaja döntötte romokba. Mikor a terembe léptem rögtön elhallgattak. Ezt a hatást szerencsére nem volt nehéz elérnem, majd mikor az utolsó diák is elnémult, megkezdtem az órát.
- Jól van ifjú boszorkányok. A mai óra témája a főzetek helyes tárolása.
- Remek – hallottam egy méltatlankodást a terem végéből.
- Van valami kifogás? - néztem rá szúrós szemmel.
- Semmi tanárnő – majd halkabban folytatta -, csak gondoltuk, mivel Halloween van... - harapta el a mondatot. Azért ennyire nem vagyok félelmetes, csupán szigorú és következetes. Ahogy megfordultam, és a tanári asztal felé vettem az irányt, megpillantottam torz tükörképemet az ablakon. A látvány még ennyi év után is elborzasztott, és szörnyű tettemre emlékeztetett. Talán mégis félelmetes vagyok. Háttal álltam meg az osztály előtt, nem mertem megfordulni, ami butaság volt, hisz ők így ismernek engem, de most mégis inkább a talárom mélyére rejtőznék a fürkésző szemek elöl.
- Miért vagytok kíváncsiak a Halloween történetére, hisz jól ismeritek?
- Mert... A tanárnő érdekesebben meséli el, mint mások - jött a bátortalan felelet. Érdekesebben? Fura ez a mai fiatalság, lassan megint eljutunk oda, hogy egy nyilvános kivégzést is ilyen érdekesnek fognak tartani majd.
- Rendben, de van egy feltételem. A következő órán mindenki számot ad a mai óra anyagából – ez már kevésbé tetszett nekik, de elfogadták az ajánlatomat. Elmosolyodtam, amiből inkább torz fintor lett.
- A történet sok száz évvel ezelőtt esett meg egy Hallwood nevű kis faluban. A falu túl nagy jelentőséggel ugyan nem bírt, de a közeli településről sokan jártak át, mert sok mesterember élt ott. Pék, szabó, ács, kőműves, cipész és még sokan mások.
A főút utolsó takaros kis háza a kovácsé volt. Őt Jacknek hívták, és a húgával lakott ott. Jacknek igen rossz természete volt, senkivel sem bánt jól, még a testvérével sem, aki ennek ellenére szerette. A munkáját ugyan jól végezte, de az alkohol rossz hatással volt rá, és ezáltal ő is a környezetére. Mindenkit sértegetett, ahogy csak tudott, nem számított más csak saját maga. Egy nap, mikor húga kérlelte, hogy hagyja abba a szesz fogyasztását, sikeresen felbőszült olyannyira, jól eltángálta testvérét, és még ezek után is jó embernek tartotta magát, és semmi kivetnivalót nem talált a viselkedésében. Ha meg mégis bűnbánó pillanata volt, akkor is az italt okolta, de soha sem bírt ellenállni neki, és így tovább fogyasztotta.
A faluban idővel szóbeszéd járta, hogy a közeli erdőben boszorkák laknak. Az emberek adományokat vittek az erdőszélre, amikhez levelet csatoltak, amiben arra kérték az erdő lakóit, hogy szabadítsák meg őket Jacktől végleg. Az idő csak telt, a nyárból ősz lett, de semmi sem történt. Mikor már kezdték feladni a reményt, hogy kérésük teljesül, egy este, mikor a legvékonyabb volt a határ az élők és a holtak birodalma között, megtörtént az, amire oly sokat vártak.
Az éjszaka közepén egy idegen kopogtatott Jack háza ajtaján. A férfi ajtót nyitott, és rögtön felismerte látogatóját, amaz hiába rejtőzött sötét köpenye mélyére. A kovács rögtön a nyakában függő kereszthez kapott és azzal kergette az első fáig, ahova felzavarta magát a testet öltött gonoszt. Mikor az jó magasan fent volt húga után kiáltott, hogy segítségére legyen. Szegény teremtés fehérebbre sápadt mint a téli hold, de engedelmeskedett. Átvette testvérétől a keresztet, és ő tartotta sakkban az alvilág urát, míg a fiú kitalálta mitévők legyenek. Kis idővel az ötlet is megszületett: egy nagy keresztet rajzolt a fa törzsére, akkorát, hogy az teljesen körbeölelte a fát, aztán, mint kisgyerek az édességnek, úgy örült tettének, hogy túljárt az ördög eszén. Részeges örömtáncot lejtett a fa körül, miközben gúnyolta a Sátánt tehetetlensége miatt, és végül alkut ajánlott. Leengedi onnan, ha békén hagyja, amíg csak él, s nem kísérti meg többé soha.
Kelletlenül ugyan de elfogadta az ördög az ajánlatot, mert mást nem tehetett, majd mikor lejött a fáról Jack húga felé fordult, és egy borzalmas átokkal elcsúfította szegény leányt, melyet örök időre viselnie kellett. Jack jót nevetett a helyzeten, és legfőképpen leleményességén, sőt még húga szerencsétlenségén is, majd mikor jól kiszórakozta magát rajta elzavarta a háztól őt. Ő meg szépen élte az életét tovább, mintha misem történt volna. De egy napon többet ivott a kelleténél, és meghalt, a falu legnagyobb örömére.
A mennyben szóba se álltak vele. A pokolban sem látták szívesen, hiába volt romlott lelkű. Most az ördög nevette ki őt, és jutalmul örök bolyongásra ítélte, majd a kezébe adott egy zöldségből faragott lámpást, amibe parazsat tett, és útjára engedte.
- Tanárnő! Mi lett Jack húgával?
- Elbujdosott a világ elöl, és várta, hogy testvére megtalálja őt. Tökből lámpást faragott minden vékony éjszakán, hogy haza találjon fivére, de mikor megkérdezték tőle miért csinál lámpást, ő azt felelte, hogy a gonosz szellemeket tartja távol vele, és ez mára hagyománnyá vált.
- De jó mese! Megyek faragok én is egy lámpást! - és erre a végszóra a csengő is megszólalt.
A terem gyorsan kiürült, és végre egyedül maradhattam saját fájdalmammal, és a reménnyel, hogy testvérem Jack talán megtalálja a haza vezető utat, és végre megpihenhet.
- Nem akarok beleszólni, de én egy kicsit másképpen emlékszem arra az estére – hallottam meg egy mély karcos hangot a hátam mögül. Azonnal megpördültem és szembe találtam magam vele. Azt hittem rosszul látok, oly rég várok már erre a pillanatra. Vonásai csak haloványan derengtek, mert emlékeimet por fedte. Ledermedtem és csak bámultam, ahogy ott állt a sarokban. Jobban megnéztem, de semmit se változott, a idő őt sem fogta.
- Nem akarsz, mégis megteszed – vontam kérdőre. Mégis milyen jogon... - gyúlt harag szívemben.
- Szerintem ne húzd fel magad. Tudod, árt a szépségednek – húzta száját gúnyos mosolyra. Semmit sem változott.
- Sértegess csak, de a történetet akkor is így fogom mesélni – dacoltam vele.
- Pedig te is ugyan olyan, vagy ha nem jobban, bűnös vagy, és ennek ellenére, úgy állítod be magad, mint áldozatot. Elképesztő egy némber vagy.
- Mit tehettem volna? Minden tettemmel csakis érted voltam, de téged nem érdekelt, mintha semmit se jelentettem volna neked – tört ki belőlem az évszázadok óta felgyűlt keserűség.
- Ez nem igaz, te is tudod. Igen is sokat jelentettél, és még most is sokat jelentesz – mondta kedvesen, és közben közelebb jött. Vonásai elmosódtak, mert könnyfátyol takarta szememet. Előttem állt meg, egészen közel, éreztem ismerős illatát, mely oly sok emléket rángatott ki elmém mélyéről. Nem mertem felnézni rá, nehogy elillanjon, mint egy jelenés, így inkább a földet bámultam.
- Nézz rám! - parancsolta, és én engedelmeskedtem, mint mindig oly sok éven át.
- Csomagolj, és tűnj innen! - utasított.
- De miért? Innen sokkal jobban tudok segíteni – értetlenkedtem.
- Mert kezded túl jól érezni magad, és én nem azért átkoztalak örök életre, hogy élvezd, hanem azért, hogy szenvedj. Csak nem fel kell frissítenem az memóriádat? - fröcsögte ingerülten, és megérintette a homlokomat. Az emlékek élesen, hasogatva törtek utat maguknak, amitől a földre rogytam és kínomban vergődtem mint egy partra vetett hal.
- Kérlek, neee... - sikítottam a fájdalomtól.
- Hidd el, ez semmi, ahhoz képest, amit megérdemelnél az árulásod miatt boszorka – ordította kénes leheletével, aztán varázsütésre megszűnt a fájdalom, és én kimerülten terültem el a hideg kövön.
- Elárultál akkor éjszaka, sőt már korábban, mert a bátyádat védted, ahelyett hogy a kezemre játszottad volna, és főleg hagytad, hogy megalázzon – hallgattam jogos vádjait izzadságomban fetrengve, majd ahogy jött, úgy tűnt el, s én újra egyedül voltam.