Az havat angyal hozza?

    Hol volt, hol nem volt, zúgó patak mentén, s a köd lepte völgyeken is túl a Nemes Fenyves szomszédságában egy pici falú bújik meg, Trimanor, mely annyit tesz a Hármak Őrhelye. Már a mítoszok korában is itt volt eme falucska, s a kifürkészhetetlen jövő is igényli a jelenlétét.

   Történetem egy téli napon kezdődik nem sokkal a téli napforduló előtt. A hó még nem jött el, s a legkisebbek kérdésére, hogy miért nincs, a bölcs öreg Olren, ki népe nagy tudású tanítója, azt felelte: az angyalok még alszanak, de mikor majd felébrednek hosszú álmukból, s megrázzák szárnyaikat, akkor elered a hó és beborítja a tájat. A csöppeknek ez bőven elég magyarázat volt, de a nagyobbaknak, kik már ismerték a természet jó néhány rejtélyét, ez vajmi kevés vigasz jelentett.

   Bobar, Tumin és Flovel az ifjúk közül valók voltak, ők most tanulták, hogy a hónak nem sok köze van az angyalok szárnyaihoz, az esőnek a békák ugrasztásához, vagy a nyár melegének a télen elfogyasztott napraforgó magjához. A természetnek önálló akarata van a maga szeszélyeivel, melyet tisztelni kell, s tudásunk szerint együtt élni vele, nem kedvünk szerint formálni, mert eljő az idő, mikor fellázad, s akkor csak a szeretet lesz az, amibe kapaszkodhatunk.

   A három ifjú igen kíváncsi természetű volt, így csüngtek minden szaván az öreg Olrennek, ki ezt úgy hálálta meg, hogy csak mesélt és mesélt és mesélt. A tudást meg úgy itták magukba, mint a reggeli harmatot. Egy napon Bobar, hármuk közül a legidősebb, úgy döntött, hogy elmegy és megnézi a mesékből ismert Templomot. Még sosem látott olyat de az elbeszélésekből arra következtetett, hogy ott tartják fogva az angyalokat. És, hogy biztos ez az oka annak, hogy nem esik a hó. A tanítás persze mást mondott, de ő mégsem hitt annak, és látni akarta azt a helyet. Elmesélte aggodalmát Tuminnak és Flovelnek is. Tum egyből egyet értett Bobarral, Flovel azonban kételkedett, de nem szívesen maradt ki semmilyen csínytevésből.

   Így esett, hogy a tiltás ellenére mindhárman felkerekedtek, s nekivágtak a Nemes Fenyvesnek, mert tudták, hogy azon túl fognak választ kapni a kérdéseikre. Léptük csendes volt, mint halk szellő úgy járták az erdőt, még állat sem hallotta neszezésüket. A hajnal első sugarait egy kidőlt gomba törzsén ülve várták. A Nap melege feltöltötte a hajnal óta úton lévő kis manókat, kik mosolyogva köszöntötték a nappal pásztorát, és kérték, legyen kísérőjük hosszú útjukon.

   Egész nap mentek töretlenül, néha dalra fakadtak, vagy népük történetét mesélték egymásnak, melyet ugyan mindenki ismert, mégis úgy hallgatták, mintha most hallották volna először. Tiszta lelkük szárnyalt, akárcsak ők, apró termetük ellenére sebesen járták az erdőt, mezőt, dombot, völgyet. Így történhetett, hogy estére már el is érték a Várost, melynek nem ismerték a nevét, de tudták hogy a Templom ott van.

   Lassan tették meg az első lépteket a kockaköves úton, mert ismeretlen volt számukra, kik csak a puha földet és avart ismerték. Tekintetükben kíváncsisággal vegyes félsz keveredett, de hamar túlléptek rajta, mikor is megszólalt egy hangos valami. Fülükre tapasztották aprócska kezüket, hogy ne legyen olyan hangos. Flovel volt az első kinek megfordult a fejében hogy jobb lenne haza indulni, de ekkor egy óriás ment el mellettük, aki majdnem elsodorta őket hosszú ruhájával, és harsogva megjegyezte a mellette sietőnek, hogy igyekezzenek, mert elkésnek a templomból. Ezt hallván nagyon megörültek, és követni kezdték őket, majd mikor meglátták, mekkora is a Templom, földbegyökerezett a lábuk. Soha életükben nem láttak még ilyen nagy valamit, még az Öreg Tölgy sem volt ekkora, amire oly sokszor felmásztak az elmúlt nyáron.

   Csak ámultak, és nem tudtak betelni a látvánnyal, a Templom körül lévő rengeteg ház már fel sem tűntek nekik. Vagy egy tucat lépcsőn másztak fel az ajtóhoz, ami ugyan zárva volt, de nekik bőven elég volt az az apró kis rés is, amin kiszűrődött egy kis fény. Odabent még jobban elcsodálkoztak, soha nem láttak még ennyi szörnyűséget. A Templomban sok angyal volt bezárva, és láthatóan féltek, mert mosolyogni együk sem mosolygott. A falak, a mennyezet tele volt velük, mintha szörnyű átok ragasztotta volna őket oda.

   Nem is időztek sokáig, azonnal haza indultak, hogy elmeséljék, miért nincsen hó, hogy az óriások bezárták őket. Egész úton egymáshoz sem szóltak, szomorúság vett rajtuk erőt, még a sziporkázó csillagok sem csaltak arcukra mosolyt, mint máskor. Hajnalodott, de még szürkeség fedte a tájat, mikor berontottak Orlen kuckójába, aki már várta őket.

   Izgatottságukban ez fel sem tűnt nekik, inkább egymás szavába vágva mesélték el, hogy mit is láttak a Templomban. A Bölcs Öreg meg csak hallgatta az ifjakat, és mosolygott a mohás bajsza alatt, majd két lélegzetvétel között leültette őket, és fagyöngyvizet adott nekik, mely nyugtatólag hatot rájuk. Még most sem szólt semmit csak nézte őket, és arra a napra emlékezett, amikor ő is ugyan így elszökött és meglátta Templomot.

    Mikor mindenki kiitta a makkot, halkan, szelíd hangon mesélni kezdett. Egy másik világról, emberekről, kiket óriásoknak írtak le ők, akik azért építették a Templomot, hogy megnyugvást találjanak, mert a természet már nem adta meg nekik azt. És azóta is abban épületben keresik. Az angyalok, akiket láttak azok meg csak szobrok, nem igaziak. Erre elkerekedett szemekkel lestek az ősz szakállas Öregre, és nem akarták elhinni, hogy ami ott volt az csak hazugság. Pedig az volt. Erre mindhárman elszégyellték magukat, hogy ilyen butaságokat hordtak össze, és az álmosság is kerülgette már őket. Egyik a másik után ásítozott egyre nagyobbakat. Az egyik sarokban egy nagy barna levél egyre jobban hívogattak őket, amit el is fogadtak. Mindhárman összegömbölyödtek rajta, és mély álomba merültek.

   Orlen eloltotta a már alig pislákoló mécsest, levélsüveget vett és kiállt az ajtóba,hogy nézze a szelíden szállingózó hópihéket, s közben egy régi vers jutott az eszébe, melyet igen rég mondott már el bárkinek is.

Valahogy így hangzott:

Ti őrlelkek ott fent

Régik és újak

Kísérjetek erdőn, mezőn

védelmezőn.

Örökkön óvjátok népemet

s mi legendákkal védünk titeket,

s ahogy a gyermekek a bölcseket,

mi is úgy tiszteljük a Nagy Szellemet.

Megtegyem?

1.nap

    Végre szabad vagyok! Hihetetlen érzés. Az orvos javasolta, hogy írjak naplót, az segíteni fog a gyógyulásomban. Persze azt mondtam neki, hogy ez nem az én műfajom, így ha nem muszáj nem erőltetném. De ez hazugság volt, szeretek írni, így mindig újraélhetem, azokat a dolgokat, amit tettem a múltban.

2.nap

    Delelőt vásárolni mentem. Semmi extra, csak egy kis felvágott, kenyér, kávé és üdítő, mert az alkohol ugye tiltott. Persze magyarázat nincs a tiltás okáról hacsak, hogy a gyógyszereim hatását kicsit átértelmezné. Talán kipróbálom, úgyis rég pörögtem egy jót. Még csak két napja vagyok kint, de máris rosszalkodtam egy kicsit. Elsétáltam azok mellett a sorok mellet a boltban, ahol nem lett volna szabad. Meg is éreztem az eredményét. Felszökött az adrenalinom, Roger is beköszönt, majd itthon, pár óra múlva jobban lettem. Legközelebb óvatosabbnak kell lennem.

3.nap

    Ma nem csináltam semmit, csak ültem az ágyon és néztem az ablakommal szemközti fát, ahogy a szél mindenfelé hajlítgatta az ágait. Valahogy ez teljesen elégnek tűnt, nem éreztem semmit, egyszerűen elvoltam, mintha csak egy üres tok lennék. Lehet, hogy kétszer vettem be a gyógyszeremet, ha látom Rogert megkérdezem.

8.nap

    Beszéltem ma az orvossal, elmondtam neki, hogy semmi sem történik velem, így jól döntöttem mikor nemet mondtam a naplós dologra. Ennek örömére megint megpróbált rábeszélni. Én meg megígértem neki, hogy meggondolom, hadd aludjon jól.

    Kérdezte, hogy mit érzek, hogyan érzem magam. Őszintén szólva ordítani tudnék. És, hogy mit érzek? Dühös vagyok, elegem van, és egyébként sem érzek semmit, hála azoknak a bivaly erős bogyóknak, amit felírt. Olyan tompa vagyok, mint egy játékkés. Ez olyan megalázó. Régen minden érzékszervem csak úgy sziporkázott, mikor emberek között jártam. Állandóan figyeltem és résen voltam, vártam a kínálkozó alkalmat, hogy lecsaphassak. De most még az emlékek sem hívnak elő semmilyen érzelmet. Komolyan mondom, ha ez így megy tovább be fogok csavarodni. Bárcsak Roger itt lenne megint.

10.nap

    Mégis nekiálltam naplót írni, mármint egy másikat a dokinak, csakhogy végre leszálljon rólam, ezt meg persze jótékonyan nem kötöm az orrára. Jobb neki úgy, ha nem tud mindent, még a végén agyon aggódja magát miattam. Szegény ember.

12.nap

    Tegnap elmentem vásárolni megint, elvégre enni csak kell. Aztán tettem megint egy kitérőt, és igyekeztem figyelni az érzéseimre, ahogy próbálták tanítani nekem odabent. A sorba még nem mentem be, csak fél szemmel fixíroztam a polcokon sorakozó játékokat. Fél perc, talán ennyit sem bírtam, máris remegés futott át rajtam, persze amilyen mázlis voltam a biztonsági őr egyből kiszúrt magának. Le se vette a szemét rólam míg ki nem mentem. Elég undok feje volt, biztos nem volt gyerekszobája.

13.nap

    Ma váratlanul betoppant a dokim két rossz arcú fickóval, és végigkutatták a lakásomat, hogy betartottam-e minden szabályt. Gyorsan végeztek, lévén alig van valamim, de amit nem akartam, azt nem is találták meg. Így kijelenthetem, hogy újból van saját életem is. Ők meg lássák csak azt az álarcot, amit rám kényszerítenek, hogy viseljek.

14-20.nap

    Mivel a takarításon, meg a néhány holmim jobbról balra és balról jobbra pakolásán kívül nemigen történt más így nem pocsékoltam feleslegesen a lapokat és a tintát.

    Viszont mindeközben kigondoltam egy kis rejtekszobát. Teljesen le tudom szeparálni, ablaki nem lesznek, és még a hangszigetelést is meg lehet oldani úgy, hogy maradjon bőven hely. Végre lesz hancúr kuckóm, és Roger is örült az ötletnek :)))

25.nap

    Nagyon jó idő volt ma, így úgy döntöttem kimegyek a parkba, egy kicsit terep szemlézni, csak hogy szokjam a dolgot. Szerencsére hétvége volt így nagy volt a nyüzsgés. Családok, párok, vagy csak olyanok akik az időt élvezték.

   Amint beléptem a park területére minden érzékszervem elkezdett bizseregni, de többre nem jutott. Azok az átkozott bogyók! De legalább kordában tudtam tartani az érzéseimet. Mikor hazaértem megdicsértem magam, Roger is büszke volt rám. Ennek örömére eldöntöttem, hogy elkezdem csökkenteni a gyógyszeradagomat, és közben gyakorolok a parkban.

    Mennyi édes gyerek volt ott, meg kutyák, csili-vili árusok. Ááá, egyenlőre nem ábrándozok, csak lépésről lépésre.

40.nap

    Rég nem írtam, pedig sok minden történt. Valahogy nem éreztem késztetést, hogy leírjam a napjaimat. Roger meghallgat, és ő javasolta, hogy hagyjak fel az írással, mert még bajt hozhat ránk, de én mégis leírom. Néha teljesen megrémít, máskor meg olyan kedves. Elhiszem, hogy nehéz volt neki az elmúlt időszak, de azért lehetne egy kicsit elnézőbb is velem. A minap is, mikor a titokszobában tevékenykedtem, rám ripakodott, hogy miért nincs még készen, meg miért így, meg úgy csinálok valamit. Én meg megmondtam, hogy odabent így tanították. Na, ekkor nagyon mérges lett. Meg is vágott egy késsel, amit az asztalon talált. Nem szereti, ha arról beszélek, ami odabent történt.

    A szoba nemsokára elkészül azért, és már akár be is költözhet a kis lakója, bár nem tudom, hogy helyes-e. Elvégre ezért kaptam a büntetésemet. Nem is tudom, de ha Roger megtudja, hogy kételkedem, nagyon mérges lesz, és az fájni fog nekem. Tudom. Régen is megbüntetett már.

45.nap

    Türelem, mindig ezt hallom tőle, ezt a leckét megtanította, fájdalmas volt de megtanultam. Roger nem szerette ha hibázom, szigorúan ragaszkodott a módszereihez, és a precizitáshoz, és ezt meg is követelte.

    Minden nap lemegyünk a parkba és figyelünk, persze nem feltűnően, egy kedves családbarát könyv mögül, néha egy kis cukorkával felszerelve. Így inkább kellemes benyomást keltünk, mint ellenszenveset, ez is nagyon fontos. De én félek, nem akarom már ezt csinálni, de neki hiába mondom, mintha süket lenne az ilyen szavakra. Érzem, hogy nem helyes, amit tenni akarunk, de valahol legbelül, mégis vágyom rá. Pedig megígértem, hogy jó útra térek. Van, hogy egész éjszaka forgolódok, és nem tudok aludni. Ilyenkor azok a képek gyötörnek, amik régen történtek, mikor még Roger és én egyenlőek voltunk. Mindent megosztottunk egymás között, aztán valami elromlott, ő egyre többet akart, én meg inkább kiszállni belőle. De már mélyre süllyedtünk. Persze mindenért engem hibáztatott, állandóan szidott, megalázott, hogy érezzem, megbántottam és cserbenhagytam őt. De azt mondta megbocsájt, ha megint segítek neki, és jó társa leszek. Én szeretnék, komolyan, de nem helyes az, amit tenni akarunk, fájdalmat okozunk vele az embereknek, a gyerekeknek.

46.nap

    Ma megbeszéltük, hogy tartani tudjuk a szabadulás utáni 50. napra tervezett műveletet. Rogerrel mindent elterveztünk, még az időjárás is nekünk kedvez, egész hétre jó időt jósoltak. Már alig várom, hogy akcióba lendüljünk, és utána jót murizzunk. És nem utolsó sorban, hogy Ő büszke legyen rám.

49.nap

   Félek!!! Mégis mit kéne tegyek? A rendőrségre nem mehetek, mert biztos, hogy megölne érte, talán fel kéne hívnom a dokit, talán ő tudna segíteni, és akkor eltűnne Ő is, örökre. De megint hallom őt, már megint nem jó neki valami, nem elégedett. Tegnap is megütött, nem is egyszer. A múlthéten még a kést is belém állította, persze utána rögtön bocsánatot kért. De tudom, hogy az én hibám, én bosszantottam fel, megérdemeltem, amit kaptam. De most más, örülten viselkedik, nem is csak egy kell neki, hanem több, de én nem tudom megtenni, nem vagyok már rá képes. Segítsen valaki!!!

50.nap

    Alig aludtam, egész éjjel hallottam, hogy ismételgeti a tervet, és fenyeget, hogy ha nem teszem meg, akkor visszajuttat oda, aminél a halál is jobb. Talán ez lenne a jó megoldás, meghalni, és akkor ő is békén hagyna. Vagy őt ölni meg, az is jó lenne, igen az sokkal jobb, csak... Meghallotta!

Ilyen az írás

    Írás, ihlet, más világok. Mind olyan dolgok, melyek másoknak nem sokat, vagy semmit sem jelentenek, de nekem mára már a részemmé vált, és nélküle nem érzem magam egésznek. Mit is jelent írni, miként alkotok, mi inspirál? Még sosem gondolkodtam rajta, legalábbis mélyen szántóan még nem.

   Miként születik meg az érzés, melyet ihletnek nevezünk? Hmm... Még sosem kellett megfogalmaznom.

     A gondolatok állandóan kavarognak bennem, s a hangulatom az, amit bármi befolyásol, mely kénye kedve szerint formálja őket történetté. Mert, kit ne ihletne meg például a tavasz első virága, mely a szürke télből a Nap hívó szavára kibontja szirmait, s dacolva a mostoha természettel bátran hirdeti a kezdetet, s az új élet reményét. Na, ugye már te is látod magad előtt. Hisz a természet ezer arcát mutatja, s mi ezt millióképpen éljük meg, látjuk, érezzük, vetjük papírra.

     Én hangulatember vagyok, mint mondottam, sok minden hatással van rám, s ezeket festem meg gondolatban, melyek aztán szavakká formálódnak, hogy majd később egy történetté forrhassanak össze. És, hogy milyen számomra, mikor megszületik az a bizonyos gondolat, melyet oly régóta várok már?

   Képzeld el, hogy egyedül vagy, nincs körülötted semmi, csak a végtelen, jegesen üres tér. Lebegsz az ismeretlenbe, s a fejed belül akár a csillagtalan éjszaka. Nem érzel, nem képzelsz, nem gondolsz, az élet nem jut el hozzád. Tudod, hogy ez nem jó így, mert neked más, több kell. Majd meglátsz egy halovány csillagot messze a távolban. Fénye nem melegít, de mégis megérint. Valami megmozdul benned. Néha egy dallamot vélsz hallani, de még nem állt össze egésszé, de már tudod, közel van. Megjelennek az első gondolatok, de még csaponganak, nem illeszkednek, nem ismerik formájukat.

    Aztán minden figyelmeztetés nélkül több száz csillag mosolyog rád, s egy szikra gyúl benned, a gondolatok szavakká formálódnak. Akár egy ősrobbanás, a káosz kitisztul, rend lesz, s a szavak csak úgy jönnek maguktól, hogy egy egésszé álljanak össze.

    Felhők felett suhansz, s a hangok dallammá válnak, mélységük fájdalmat okoz, magasságuk békét hoz. Te, középen haladsz, de van, hogy kilengsz, mert érezned kell, hogy megérthesd a természetét, hogy alkotásod hiteles legyen. Ha nem tudsz elég mélyre menni, s mégis írnod kell róla, hát bízd magad a fantáziádra. Áss le tudatod legmélyére, rég elfeledett ócska ládák között, keresd azt, amit leginkább nem nyitnál ki. De most engedd szabadon, s hagyd, hogy a rémképek behálózzanak, magukkal rántsanak az ismeretlenbe, hogy aztán véres küzdelmek árán, újra bezárhasd őket. De már megváltoztál, a történeted fonala erősebb lett. Tudatosan írsz immár, hisz az életből merítesz, saját démonaid nyomták rá bélyegüket. A történeted hiteles.

   Valamikor, egy magányos éjszakán, mikor már tollad nem forgatod, s elmerengsz, egy árny kúszik feléd. Feltárja valóját, beférkőzik elmédbe, s újabb történetre inspirál. Pennát ragadsz, s írni kezdesz, írni egy történetet, mely elmédet háborgatja, de hogy azt rongyokba avagy királyi pompában öltözteted immáron csak rajtad múlik. Eközben a dallam mely benned kelt életre, ott dübörög lelked mélyén, hogy elkísérjen egy életen át.

    Valahogy ilyen, mikor alkotok, saját örömömből, fájdalmamból, legyen az valós, vagy vélt, építkezem, s a zene az, mely elkísér és hű társam ezen az úton. Csapongok, mint kósza szél a pusztában, keresve azt a biztos pontot, mely biztonságot nyújt, elrejt ha úgy látja jónak, megvigasztal, ha kell, bátorít, ha más nem mer. Rímeket farag velem magányos órán, szeretőmmé lesz kései éjszakán. De most féltékeny perszóna, irigykedik akár a bukottak hada, mert nem engedem közel, távol tartom, megfosztva őt magamtól, s így egyedül kovácsolok gondolatot. Íme tehát, Én így alkotok.

Szomszédok

- Kér még egy kört mielőtt hazaindul?
 

- Nem, köszönöm Kocsmáros Úr.
 

- Á, szomszéd, de jó, hogy jött.
 

- Miért, kedves szomszéd?
 

- Mert, én épp most megyek.
 

- Ugyan már, korán van. Meghívom egy italra.
 

- Igazán?
 

- Igen. Na, ne sértsen meg, üljön vissza, no.
 

- Én, megsérteni magát? Távol álljon tőlem, mint Rozi néném a templomtól. De mondja mire ez a fene jókedv?
 

- Képzelje, a feleségem elment.
 

- Ne mondja. A múltkor az anyósa, most meg a felesége?
 

- Ne beszéljen szamárságokat. Nem halt meg a feleségem, csak elutazott.
 

- Ááá, értem. De akkor mitől volt ugyan olyan jókedvű a múltkor, mikor az anyósa meghalt, mint most?
 

- Tévedés, nem voltam jókedvű.
 

- Pedig elég vidáman iszogatott itt aznap, méghozzá késő éjjelig.
 

- Csak megadtam a tiszteletet, és ittam, ahogyan a halotti tor megkívánta.
 

- De akkor még el sem temették, előre ivott a medve bőrére?
 

- Á, ugyan már, ami vót, az vót.
 

- Maga tudja, de miért, és hova utazott a felesége?
 

- Hévízre.
 

- Hévízre? Mégis minek?
 

- Azt mondta, hogy sok a feszültség benne, és ott a vízben, el fog párologni.
 

- Ezért ment oda?
 

- Bizony.
 

- Hát... Ezért kár volt.
 

- Mán miért volt kár?
 

- Tudja kedves szomszéd, azért, mert ugyebár itten van a falu végén az a szép kis horgásztó, tudja.
 

- Igen, és?
 

- Fogta volna az asszony, kimegyen oda, elkiáltja magát, hogy Hé víz, aztán beleugrik, és minden feszültsége elmúlt volna.
 

- Tényleg! Hogy magának mennyi esze van.
 

- Tudom én. Nem hiába küldenek haza a munkából napközben. Olyan jóember a Főnök Úr, mindig azt mondja, hogy ennyi ésszel inkább menjen haza.
 

- Jóember, biza. Még egy kört?
 

- Ha meg nem sértem vele, akkor nagyon szívesen.

Fogság

     Sötét van, egy kósza napsugár sem kacérkodik fényesre csiszolt testemmel, nem táncol éles pengémen. Milyen régen volt, hogy emberi kéz melegét érezhettem kemény bükkfamarkolatomon. Lassan már idejét sem tudom, mikor láttam embert.

     Az ölelő sötétség, mely körbevesz, csupán arra jó, hogy emlékeim között kószáljak, s kínoztassam velük magam, mert, mire jó az emlék, ha többé már nem élhetem át. A jelen helyzetem pedig nagyon úgy festett, hogy esélyem sincs egy kis újrázásra.

    Ide-oda lökődöm sötét síromban, mint már oly sokszor, de semmi sem történik. Aztán minden figyelmeztetés és előjel nélkül, hirtelen fényár vett körül. Persze nem a hőn áhított nap sugarak, csupán lámpák fényét láttam homályosan. A hangok is tompán jutottak el hozzám, majd a kép kitisztult. Végre megszabadítottak attól az átkozott nejlontól, amibe belekényszerítettek.

     A körülöttem lévő beszélgetést most már megértettem, de a emberek nem zavartatták magukat, nem tudták, hogy hallom őket.

Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy rám figyeljenek, de nem hallanának. Hangomat egyedül a ''gazdám'' hallotta, Ő megértett engem, tudta mire vágyom, mivel okozhat örömet nekem.

- Szóval te vagy a híres Báró? – Nézte fürkésző tekintettel acélos testemet egy ember. Kezét kesztyű fedte, de így is éreztem testének pulzálását, ahogy a markolatot szorította. Letett a pultra, és mindenfélét előkészített, amik így elsőre vegyszereknek tűntek. Hasonlóakat korábban is láttam, de azokat más használta, más célokra.

- Na, lássuk, milyen történetet mesélsz el nekem – és ezzel hozzálátott azokkal a löttyökkel össze maszatolni a testemet. Pedig ha hallaná a hangomat, olyan dolgokat mesélhetnék neki, amiről még csak nem is álmodott. De vajon melyik érdekelné, úgy igazán? Talán a teliholdas téli éjszaka, fent a vadászkunyhóban? Érdekes este volt. Az volt az első alkalom, hogy a Hold fénye érintette ezüstös testemet. Régi szép emlékek...

   Mióta egymásra találtunk a ''gazdámmal'', azóta minden vadászatra elkísértem. Nem számított, hogy nőstényt, vagy hímet, így nevezete őket, ejtettünk el, az enyém volt a megtisztelő feladat, hogy kioltsam az életüket. Persze nem rögtön. Minden egyes alkalomnak megvolt a rituális rendje, nem kapkodtunk el semmit.

     Vajon mi lett a ''gazdámmal''? A legutolsó este, mikor együtt dolgoztunk, olyan boldog volt, szinte éreztem az őt körülvevő bizsergést, ami rám is hasonló hatással volt. Minden molekulám rezget. Csodás este volt...

      Egy nőstény nyomát követtük, halkan, meg-megbújva, mindig takarásban, nehogy észrevegyen. Az elejtése, meg már nevetségesen könnyű volt, nem okozott gondot. Hazavittük. A ketrec, amiben őriztük, kicsit talán szűkös lehetett neki, de a kényelem sosem volt szempont. A szobában, nekem jutott a legjobb hely, pazar kilátásom nyílt az eseményekre.

     Minden egyes pillanatot jól elraktároztam emlékeim közé, hogy unalmas estéken egymást szórakoztassuk, a múltunkkal. De egyedül, ez már nem az igazi.

Azok a riadt szemek, a ketrecben, ahogy könyörögtek a szabadulásért, és mindezt hiába, még ma is beleborzongok. Mi voltunk az utolsók, akiket látott nyamvadt életében.

     A ''gazdámra'' nem lehetett azt mondani, hogy rossz háziúr volt, mindig valami különlegességgel kedveskedett prédánknak, ezzel jó pár órát elvoltak, majd mikor végzett, én voltam a soros, hogy elvégezzem a dolgom. Kivételesen nagyon izgatott voltam, olyan jól megdolgozta, hogy mondhatni fel voltam rázva tőle, ennek köszönhetően meg is vágta magát velem. Vagy ezerszer kértem bocsánatot érte, de ő csak legyintett, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.

      A nap végén mikor nyugovóra tért, engem is pihenni tett. Mikor felébredtem, ő már nem volt sehol, és engem a sötétség vett körbe, ahogy most is megint. Túlságosan elmerültem a múltunkban.

    Mikor újból megláttam a fényt a ''gazdámat'' pillantottam meg. Megtörten meredt maga elé, és nem válaszolt üdvözlésemre. Mégis haragszik rám.

- Mr. Burano! Felismeri a kést?

- Igen.

- Ezzel ölte meg Mrs. Norman-t

- Igen – felelte az áruló.

- Nincs több kérdésem Bíró Úr.

Beavatkozás

   Tom Walsh, egy átlagos egyetemista, legalábbis a Gray Maymoor elit egyetemen. Méregdrága sportkocsival jár, a legutolsó divat szerint öltözködik, és barátnőit is aszerint cserélgeti. Igazi playboy életet él, amit a szülei teljes mértékben elnéznek neki, mondván idővel majd megkomolyodik, addig meg hadd élje az életét úgy, ahogy neki tetszik.

   Egy nyári görbe este azonban mindent megváltoztat. Tom, egy ismeretlen helyen ébred erős fejfájással, és ráadásképpen egy különös szárnyas macska figyeli őt, sőt, a nevén szólítja, és figyelmezteti, hogy veszélyben az élete. Elmondja neki még azt is, hogy ha vissza akar jutni a saját világába, mielőtt elkapnák a Vigyázók, akkor meg kell találnia egy Yvone nevű szellemet, mert csak ő segíthet.

   Persze nem fogadja meg a tanácsot, csak mikor már a saját bőrén tapasztalja meg az új világ sötét, kegyetlen oldalát, a Vigyázók kezei között, de sikerül megszöknie. Ezután azonban őrült hajsza kezdődik az idegen világban. Démonok, óriások, szellemek, a Vigyázók, és még sok különös lény keresztezi a fiú útját. Van, aki ellenség, de akad olyan is, aki csak segíteni akar a sajátos önző módján. Hű árnyékként követi Dyee, a szárnyas macska, és segít neki életben maradni, de vajon mindezt önzetlenül teszi? Kik a Vigyázók, és miért fontos nekik, hogy elhallgattassák Tomot? Mit tudhatott meg, amiért szinte az egész világ őrá vadászik? Létezik a haza vezető út, vagy ez csupán egy állom, egy mámoros este utóhatása? Csatlakozz Tomhoz, és derítsétek ki az új világ rejtélyét, és találjátok meg a kiutat, ha úgy érzed ez nem a valóság.

Két világ gyermeke

    Több ezer csillag szikrázott az égen, s fényük alatt, a világ tetején, egy angyali teremtés táncolt. Ahogy ott álltam, és csodáltam karcsú alakját, könnyed mozdulatait, boldogságtól ragyogó arcát, teljesen megfeledkeztem mindenről. Sok idő telt el így, tán évtizedek is, s mégsem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ha időm, s feladatom engedte, mindig a közelében voltam.
  
    Számomra ő egy csoda volt, egy égi tünemény. Köztünk élt, de ha mégis úgy éreztem veszély fenyegeti, mindig védő szárnyim alá vontam. Képtelen lennék elviselni, ha bármi baja esne.

    Teljesen belemerültem táncába, s észre sem vettem, hogy feljött a második hold, mely száz évente csupán egyszer egy hétig vendégeskedik az égbolton. A Kék Holdat csak az égiek láthatták, s csak mi értettük meg varázslatát. Mikor a fejünk fölé ért, és kiteljesedett, a táj megváltozott. Láthatóvá tette mindazt, amit eddig a természet elrejtett a szemünk elöl. A tavak üveggé váltak, s bepillantást engedtek egy másik világba, mely egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő. Ha nem volt muszáj nem igen mentem oda le. Heléne-t azonban megbabonázta az ismeretlen világ. Mikor észrevette jelenlétem, még izgatottabb lett.

- Uram – szólított meg, majd meghajolt.

- Igen gyermek?

- Mi az a világ odalent?

- Földnek hívják. 

- Föld – ízlelgette a szót, és közben nézte az alatta elterülő várost. Szeme egyre jobban csillogott a kíváncsiságtól, ami nekem nem nagyon tetszett. Néztem őt, és közben olyan érzés tört rám, mintha mindent elvesztettem volna. Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges lenne, de az eszem már tudta, amit a szívem nem akart elfogadni. El fogom veszíteni őt.

- Lemehetek megnézni?- kérdezte.

- Nem!- csattantam fel, mire hátrahőkölt. A mindig vidám szemekben most csalódottság és szomorúság költözött, mivel szavam parancs volt mindenkinek, de Ő, mégis újrapróbálkozott.

- Kérem, Uram – nézett könyörgően rám, de nem hatott meg, még akkor sem, mikor eleredtek könnyei, akár a nyári zápor. Nem engedhettem kérésének, mert ha megteszem, örökre elveszítem.

   Sírdogálva, megtörten a döntésemtől, elbotorkált a tó közepéig, és onnan nézte a helyet, ahova sosem juthat el.

- Üdvözöllek Gábriel! - Köszönt rám testvérem. Észre sem vettem érkezését.

- Légy üdvözölve Mihály!

- Mi történt itt? - érdeklődött.

- Igazán semmiség az egész.

- Ne vedd rossz néven, de Atyánk trónjáig hallani lehetett a hangodat – nézett rám mindenttudóan. Na, erre nem számítottam.

- Elébe járulok, és bocsánatot kérek – tettem ígéretet.

- Helyes, és akkor most megkérdezem utoljára, MI TÖRTÉNT? - nézett rám átható tekintettel, melyet nem bírtam sokáig állni. Elfordultam, s Heléne megtört alakját figyeltem, de válaszolni nem tudtam.

- Gábriel, enged el! Ő nem tartozik közénk! – mondta, ami inkább hangzott parancsnak.

- Nem tehetem – suttogtam magam elé.

- De még mennyire, hogy teheted. Ő egy nephilim, és nincs helye a Mennyei Városban. Ezt Te is tudod.

- De megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá.

- Elég felelőtlen ígért volt. Küld le! Ne vond Atyánk haragját magadra.

- Képtelen vagyok megtenni.

- Akkor megteszem én – és már indult is a lány után.

- Neee! - kiáltottam úgy, hogy még az ég is beleremegett, és Mihály után vetettem magamat, de csak egy pillanattal késtem el. Heléne eltűnt.

- Mit tettél! - ordítottam rá.

- Ő egy fattyú! Az angyalok szégyene! Talán elfelejtetted, hogy mi volt a parancs? Mindet el kell pusztítani, akárcsak áruló testvéreinket, kik emberrel háltak és utódokat nemzettek!

- Nem felejtettem el! De te, ezt úgysem érted!

- Még is mit?

- Azt, hogy Ő, az én lányom – üvöltöttem zihálva, és reszketve az idegességtől.

- Tudom, hogy ki Ő, ezért nem öltem meg. Ezzel hátat fordított és eltűnt. Én meg csak döbbenten bámultam a hűlt helyét.
  
     Megtörten álltam, és néztem azt a förtelmes világot, mely most már gyermekem otthona. Le nem mehettem parancs nélkül, mert abból háború lenne a sötétség és a fény között. Így más lehetőség nem lévén a tó közepéről figyeltem Őt, míg el nem tűnt a Kék Hold újabb száz esztendőre.

A kis hableány

A Boszorkány szemszögéből, és szabad elgondolásban

    Lebegek, hagyom, hogy az áramlatok kedvükre hordozzanak képzeletbeli tenyerükön. A Nap erősen tűz, de éltető közegünk a víz megtöri, s csak néhány sugarát engedi le hozzánk. Így kellemes félhomályban tölthettem mindennapjaimat s tervezgethettem a jövőt. De legjobban azokat a pillanatokat kedveltem, mikor kiürült az elmém, és még egy apró gondolattöredék sem háborgatott, szerettem a magányt és a csöndet.

    A körülvevő hangokat már nem tudtam ilyen jól kizárni, azt az áramlatok szállították rendületlenül. Ennek köszönhetően igen tájékozott voltam a tengerek és az óceánok történéseiről. Ezeket az tudásmorzsákat természetesen igyekeztem a lehető legjobban felhasználni.

    Egy kósza északi áramlat énekszót hozott. Hol éles magasba ívelőt, hol mély dörmögőt, gyorsat, cifrásat és nyújtott kényelmeskedőt. Tehát eltelt egy újabb év. A bálnák énekéhez, melyet szerettem, azonban most egy másik hang is társult. Na, ezt már gyűlöltem, attól a naptól kezdve, hogy meghallottam. Az övé volt a vizek legszebb orgánuma. Akárhányszor, ha csak egy énekfoszlányát is magával hozta az óceán, mindig úgy feldühödtem, hogy minden élő menekült a közelemből.

    Régi történet, de sajnos a mai napig elevenen él az emlékezetemben. Egy alig 15 éves sellőcske nemet mondott egy igazán méltányos ajánlatomra. Talán jobb lett volna, ha végzek vele... Kitudja.

    Várjunk csak! Ébredt fel bennem valami mélyről jövő kíváncsiság, melyhez egy gonosz sejtelem is párosult, és ez elégedettséggel töltötte meg szívemet. Tehát, ha bálnák vannak arra fent, és ő is a közelében úszkál, akkor az akár érdekes is lehet. Ezt muszáj közelebbről megnéznem.

- Seral!- csattantam fel.

- Parancsodra – hajolt meg előttem egy ifjú sellőfi. Mindig büszkeséggel tekintettem a trófeáimra, és ő közöttük is igen szép példány volt. Alkut kötött velem valami nő miatt, de nem jött be a számítása. Így én nézhetem szomorú vonásait élete végéig, de ellentétben vele, én ettől jól éreztem magam.

- Velem jössz, van egy kis dolgunk – amint indultam, ő szó nélkül követett, mint hűséges árnyékom. Gyors tempót diktáltam, mert nem akartam lemaradni semmiről. Éreztem, hogy jó napom lesz. Hamar meg is találtuk őket. Volt néhány kiszögelés a közelben, ahonnan remek kilátás nyílt a műsorra úgy, hogy a lány nem láthatott minket. Elég szórakoztató a reménytelen szerelem, és ez itt előttünk, ez már régi mese volt, csak új köntösben.

- Seral, jól látsz mindent? - kérdeztem önelégülten.

- Igen jól – horgasztotta le a fejét. Szeretem mikor látja, hogy nem csak ő ostoba, hátha megérti végre, hogy a szerelem egy fölösleges érzelem.

- Helyes, nem venném a lelkemre, ha lemaradnál egy aprócska részletről is – adtam az aggódót.

   A műsor pedig máris indult. Az első felvonás mindig ugyan az: jön egy halászhajó, és leöl pár bálnát, amit annak ellenére, hogy nem tartanak jónak, engem is felháborít, de persze nem annyira, hogy közbe is avatkozzak. Úgy a második, harmadik bálna környékén jött a következő felvonás. Míg az Éji Boszorkány fedélzetén véres munka folyt, addig felbukkant a Herceg nevű állatvédőktől hemzsegő kis hajó, és ezzel együtt Arielle is. Rémes, hogy oda volt még mindig a hajó kapitányáért.

- Talán, most nekünk is be kéne szállnunk a mókába... - gondolkodtam hangosan. Hátha végre sikerül megkötnöm azt az alkut a kis pikkelyessel, és ezzel az elhatározásomat tettek követték.

   Kiterjesztettem a hatalmamat, s a tengert erős szél kezdte korbácsolni. Hatalmas tajtékok ostromolták a hajókat, úgy dobálták őket mintha csak egy darab deszkák lennének. A halászok a zsákmányukat mentették, s nem foglalkoztak azokkal, akik a hullámsírba kerültek. A Herceg rosszabbul járt a viharral, mert fele akkora hajó volt. Ők nem vesztettek embert, még. A kis szerelmes sellőnk meg nem győzött ide-oda úszni arra várva, hogy mikor esik valaki be a vízbe arról a bizonyos hajóról. Imádta játszani az önzetlen megmentőt. Milyen szánalmas.

    A kapitány a fedélzeten próbálta menteni a felszerelésüket, páran segítettek neki, mikor egy erősebb hullám lesodorta őt másodmagával az óceánba.

- Apa! - hallottam meg egy kiáltást.

- Fiam!? - jött rá a kétségbeesett válasz, de nem találták egymást. Eljött végre az én időm. Örvényt kavartam alattuk, mely a lábuknál fogva egyszerre rántotta őket a mélybe, és húzta egyre lejjebb. Ezt a jelenetet egy éles sikoly tette még élvezetesebbé, csak az volt a gond, hogy nem attól származott, akitől vártam. A felborulás szélén himbálódzó hajó korlátjánál állt egy alak, tőle származott ez a rémült kiáltás.

    Arielle meg azon igyekezett, hogy a felszínre rángassa a két férfit. A kettő együtt nehéz volt, így hol az egyiket hol a másikat húzta fel, de az örvény ragaszkodott prédájához, és nem engedte őket.

- Arielle! - kiáltottam oda neki, mint aki csak most érkezett.

- Segíts kérlek! - küzdött elszántan a két emberrel.

- Szívesen segítek, de annak ára van – mosolyodtam el barátságosan.

- De meghalnak ha nem segítesz gyorsan – nézett egy pillanatra rám elkeseredetten.

- Ugyan kedves, sokan meghalnak közülük, miért kéne, hogy ők érdekeljenek?

- Mert ők... - hagyta félbe mert épp a másik test után kapott – ugyan olyan érző lények mint mi.

- Valóban? - gondolkodtam el egy pillanatra - Alkut ajánlok, ha beleegyezel az egyiket meg tudod menteni, de hogy melyiket, csak rajtad múlik – néztem rá kedvesen. Láttam rajta, hogy azonnal igent mondott volna még azelőtt, hogy elárulom a feltételeket, de mégis visszakozott. Átkozott neveltetés. Bár tény, nem egyszerű a döntés. Szívszerelmét mentse, vagy annak a fiát, aki talán az övé is lehetett volna. A kérdés persze az, hogy mekkora fájdalmat akar okozni a másik nőnek. Ha nekem kéne választanom, én a férfit menteném, és hagynám a fiút veszni. Így bosszút állhatnék, elvégre ha elvette tőlem, akkor maradjon is vele örökre, bár ez én vagyok. Na, vajon a mi kis hableányunk hogyan dönt. Nem hittem volna hogy ilyen izgalmakkal teli napom lesz, kár hogy ritkán adódik ilyen.

- Az egyik élet ára a hangod, és hogy engem kell szolgálnod életed végéig, persze ebből az is következik, hogy soha többé nem láthatod az embereket – tettem meg az ajánlatomat. Igen, ez jó lesz így – veregettem vállon magam. Elvégre nem vagyok én kegyetlen, mégis hogy várhatnám el szegény teremtéstől, hogy miután feláldozta mindenét, még néznie is kelljen a másik boldogságát. Még magam is meglepem milyen nagylelkű tudok lenni.

- Nos, hogy döntöttél? - néztem rá várakozóan - Tudod a világért sem akarlak sürgetni, de az ő idejük véges.

- Rendben, megegyeztünk – nyújtotta felém szabad kezét, és én elfogadtam. Mióta várok már erre a pillanatra. Az alku megköttetett, majd egy utolsó sikoly hagyta el a kis Arielle száját, mikor látta elmerülni élete szerelmét a mélységben. A fiút választotta.

- Látod Seral, mindennek ára van – hívtam fel a szolgám figyelmét a történtek lényegi mondani valójára, és közben csak kacagtam, és kacagtam immár a világ legszebb hangján.

   A vihar szinte azonnal csendesedni kezdett, az ég kitisztult, és a tenger is megnyugodott. A Herceg fedélzetén egy nő megtörten bámulta a vizet, és keresett valamit, vagy inkább valakiket? Egészen tisztán lehetett látni, még ilyen mélyről is reményvesztett vonásait, ami valahonnan ismerősnek hatott.

- Neee! - kiáltotta el magát Seral mellettem. Mi van? - döbbentem meg. Mire felé fordultam már alig láttam alakját, ahogy a mélységbe vetette magát. Ez egy kicsit összezavart. Miért megy az ember után? Miért tenne jót Arielle-nek? Sorstársat lát benne, vagy mi? Nagyon furcsák ezek a sellők, lassan már ott tartok, hogy meg sem akarom érteni őket. Morfondírozásom közben felnéztem a hajóra, ahol már húzták fel a fedélzetre a fiút, és akkor, ahogy néztem a nőt, aki a karjaiba zárta, megvilágosodtam. Hát persze! Ekkor Seral majd fellökve engem, a férfit a felszínre lökte, és még pont elcsíptem azt a pillanatot, mikor a sellő és a nő tekintete találkozott. Ááá, kész hányinger, a reggeli alga csak úgy kavargott a gyomromban.

- Indulunk azonnal! – adtam ki a parancsot. Amilyen jól indult a napom olyan pocsék vége lett, legalább az egyik igazán meghalhatott volna, de most komolyan. Na mindegy, amit akartam azt megkaptam, Seralt kivételesen okkal büntethetem meg, a többi nem számít.

Lángra lobban

„ A hűség a legkegyetlenebb béklyó” - Ákos

    Érzem Őt, a bennem szunnyadó féktelen erőt, melyet láncra vertek, amit már soha többé nem én irányítok, mert olyan esküt tettem, ami megszeghetetlen.

     A Véres Mezőn kezdődött minden, Brielle-tel, a legjobb és egyetlen barátnőmmel élveztük a tavasz első napját. Tisztán emlékszem, ahogy a nap melegítette az arcomat, a friss zöld fű csiklandozta mezítelen talpamat, és a lágy szellő ölelte táncoló testemet. Erre vártunk egész télen, hogy végre szabadok legyünk, mert ez a tavasz más volt, mint a többi.

      Mindketten a Zentor hegy népének leszármazottai voltunk, és így, hogy elértük a tizenhatodik életévünket, elérkezett az idő, hogy beavatott Zeniszek legyünk, vagyis a népünk védelmezői. Nemzedékenként hárman születnek rendkívüli adottságokkal, ahogy mi is, de hogy ki a harmadik azt nem tudtuk, és a mi kilétünkről is csak a szüleinknek volt tudomása, mert mindig máshova születtek a védelmezők.

     Kellemes és tökéletes nap volt, alig vártuk, hogy végre eljöjjön az este, a beavatásunk. A lágy szellővel versenyeztünk, s mint két lepke egymást kergettük a zöldellő réten, ami a szemünk láttára lett egyre üdébb és vidámabb. Délre már szinte az egészet virágok ezrei borították, és bódító illatukat ontották. Leheveredtünk egymás mellé, és a kékebbnél kékebb égen néztük a kóbor bárányfelhőket, és közben azt játszottuk, hogy ujjainkkal egyiket a másikkal elkergetjük. Boldog kacagásunk, mint üde nyári zápor olyan volt, mindig vidámságot loptunk vele az emberek szívébe.

   
     Úgy lekötött bennünk az este kibeszélése, hogy csak későn vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül. Néhány fiú közeledett felénk, nem ismertük fel egyiküket sem, biztos egy messzebbi faluból valósiak. Nem volt szabad idegenekkel szóba állnunk, így felkerekedtünk és elindultunk haza. Félúton utolértek minket.

   
     Nem foglalkoztunk velük, mert reméltük, hogy így tovább állnak, de nem tették. Barátnőmet zaklatták, kérdezgették, merre lakik, hogy hívják. Biztos a szép szőke haja volt, ami felkeltette az érdeklődésüket, ugyanis ritka volt mifelénk ez a hajszín. Egymás kezét szorítva mentünk, így igyekeztünk lerázni őket, de nem tágítottak. Próbáltuk kérni őket, hogy hagyjanak, de kinevettek minket. Egyik másik varázsolt is, ki tűzvirágot, ki jeges pihéket, ettől még jobban megijedtünk.

   
     Aztán az egyik pillanatban Brielle még mellettem volt, a másikban meg az egyik fiú kezei között vergődött, mint egy kismadár. Könyörgő tekintete felébresztett bennem valamit, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Egyre melegebb, és melegebb lett, de nem éreztem úgy, hogy bajom eshet, de a szorító érzés csak nőt, és nőt, majd olyan erővel tört ki belőlem, hogy azt hittem kiszakad a szívem a helyéről. A fülem zúgott és csak egy vörös fényt láttam magam körül, mást nem. A légzésem lelassult, és úgy éreztem újra a régi vagyok, majd némaságra lettem figyelmes, már nem nevetett senki, nem hallottam barátnőm könyörgését. Pislogtam párat, mire a látásom visszatért. Felsikítottam. Égett emberi maradványok vettek körül, arcukon a rettegés maszkjával, melyet én égettem rájuk.

- Még találkozunk Zenisz – hallottam meg mögülem egy hangot, odafordultam. Az egyik fiú kezében egy lógó anyaggal.

 - Brielle! - kiáltottam fel, de mire kettőt léptem már eltűntek egy hirtelen jött ködben. Összeomlottam. Egyik család sem hitte el, hogy bárki is túlélhette az erőrobbanást, így szavamnak se adtak hitelt, hogy a barátnőm és elrablója igenis élnek.

  
     A Zenisz szertartást még az éjjel megtartottuk, hogy biztonságba legyek, de ha jobban belegondolok, inkább magukat féltették. Az esküm életem végéig kötelezett. A hegyen kell élnem egy erődben, melyet csak akkor hagyhatok el, ha veszély fenyegeti a népemet, és az erőmet is csak akkor használhatom máskor soha. Ezt, az ősi rúnák, melyek az aurámba vésődtek gondosan be is tartatták velem. Így csupán folyton lángoló hajam jelezhette lelkem mérhetetlen bánatát és dühét.