Ilyen az írás

    Írás, ihlet, más világok. Mind olyan dolgok, melyek másoknak nem sokat, vagy semmit sem jelentenek, de nekem mára már a részemmé vált, és nélküle nem érzem magam egésznek. Mit is jelent írni, miként alkotok, mi inspirál? Még sosem gondolkodtam rajta, legalábbis mélyen szántóan még nem.

   Miként születik meg az érzés, melyet ihletnek nevezünk? Hmm... Még sosem kellett megfogalmaznom.

     A gondolatok állandóan kavarognak bennem, s a hangulatom az, amit bármi befolyásol, mely kénye kedve szerint formálja őket történetté. Mert, kit ne ihletne meg például a tavasz első virága, mely a szürke télből a Nap hívó szavára kibontja szirmait, s dacolva a mostoha természettel bátran hirdeti a kezdetet, s az új élet reményét. Na, ugye már te is látod magad előtt. Hisz a természet ezer arcát mutatja, s mi ezt millióképpen éljük meg, látjuk, érezzük, vetjük papírra.

     Én hangulatember vagyok, mint mondottam, sok minden hatással van rám, s ezeket festem meg gondolatban, melyek aztán szavakká formálódnak, hogy majd később egy történetté forrhassanak össze. És, hogy milyen számomra, mikor megszületik az a bizonyos gondolat, melyet oly régóta várok már?

   Képzeld el, hogy egyedül vagy, nincs körülötted semmi, csak a végtelen, jegesen üres tér. Lebegsz az ismeretlenbe, s a fejed belül akár a csillagtalan éjszaka. Nem érzel, nem képzelsz, nem gondolsz, az élet nem jut el hozzád. Tudod, hogy ez nem jó így, mert neked más, több kell. Majd meglátsz egy halovány csillagot messze a távolban. Fénye nem melegít, de mégis megérint. Valami megmozdul benned. Néha egy dallamot vélsz hallani, de még nem állt össze egésszé, de már tudod, közel van. Megjelennek az első gondolatok, de még csaponganak, nem illeszkednek, nem ismerik formájukat.

    Aztán minden figyelmeztetés nélkül több száz csillag mosolyog rád, s egy szikra gyúl benned, a gondolatok szavakká formálódnak. Akár egy ősrobbanás, a káosz kitisztul, rend lesz, s a szavak csak úgy jönnek maguktól, hogy egy egésszé álljanak össze.

    Felhők felett suhansz, s a hangok dallammá válnak, mélységük fájdalmat okoz, magasságuk békét hoz. Te, középen haladsz, de van, hogy kilengsz, mert érezned kell, hogy megérthesd a természetét, hogy alkotásod hiteles legyen. Ha nem tudsz elég mélyre menni, s mégis írnod kell róla, hát bízd magad a fantáziádra. Áss le tudatod legmélyére, rég elfeledett ócska ládák között, keresd azt, amit leginkább nem nyitnál ki. De most engedd szabadon, s hagyd, hogy a rémképek behálózzanak, magukkal rántsanak az ismeretlenbe, hogy aztán véres küzdelmek árán, újra bezárhasd őket. De már megváltoztál, a történeted fonala erősebb lett. Tudatosan írsz immár, hisz az életből merítesz, saját démonaid nyomták rá bélyegüket. A történeted hiteles.

   Valamikor, egy magányos éjszakán, mikor már tollad nem forgatod, s elmerengsz, egy árny kúszik feléd. Feltárja valóját, beférkőzik elmédbe, s újabb történetre inspirál. Pennát ragadsz, s írni kezdesz, írni egy történetet, mely elmédet háborgatja, de hogy azt rongyokba avagy királyi pompában öltözteted immáron csak rajtad múlik. Eközben a dallam mely benned kelt életre, ott dübörög lelked mélyén, hogy elkísérjen egy életen át.

    Valahogy ilyen, mikor alkotok, saját örömömből, fájdalmamból, legyen az valós, vagy vélt, építkezem, s a zene az, mely elkísér és hű társam ezen az úton. Csapongok, mint kósza szél a pusztában, keresve azt a biztos pontot, mely biztonságot nyújt, elrejt ha úgy látja jónak, megvigasztal, ha kell, bátorít, ha más nem mer. Rímeket farag velem magányos órán, szeretőmmé lesz kései éjszakán. De most féltékeny perszóna, irigykedik akár a bukottak hada, mert nem engedem közel, távol tartom, megfosztva őt magamtól, s így egyedül kovácsolok gondolatot. Íme tehát, Én így alkotok.