 |
Hol volt, hol nem volt,
zúgó patak mentén, s a köd lepte völgyeken is túl a Nemes
Fenyves szomszédságában egy pici falú bújik meg, Trimanor, mely
annyit tesz a Hármak Őrhelye. Már a mítoszok korában is itt volt
eme falucska, s a kifürkészhetetlen jövő is igényli a
jelenlétét.
Történetem egy téli
napon kezdődik nem sokkal a téli napforduló előtt. A hó még nem
jött el, s a legkisebbek kérdésére, hogy miért nincs, a bölcs
öreg Olren, ki népe nagy tudású tanítója, azt felelte: az
angyalok még alszanak, de mikor majd felébrednek hosszú álmukból,
s megrázzák szárnyaikat, akkor elered a hó és beborítja a
tájat. A csöppeknek ez bőven elég magyarázat volt, de a
nagyobbaknak, kik már ismerték a természet jó néhány rejtélyét,
ez vajmi kevés vigasz jelentett.
Bobar, Tumin és Flovel
az ifjúk közül valók voltak, ők most tanulták, hogy a hónak
nem sok köze van az angyalok szárnyaihoz, az esőnek a békák
ugrasztásához, vagy a nyár melegének a télen elfogyasztott
napraforgó magjához. A természetnek önálló akarata van a maga
szeszélyeivel, melyet tisztelni kell, s tudásunk szerint együtt
élni vele, nem kedvünk szerint formálni, mert eljő az idő, mikor
fellázad, s akkor csak a szeretet lesz az, amibe kapaszkodhatunk.
A három ifjú igen
kíváncsi természetű volt, így csüngtek minden szaván az öreg
Olrennek, ki ezt úgy hálálta meg, hogy csak mesélt és mesélt és
mesélt. A tudást meg úgy itták magukba, mint a reggeli harmatot.
Egy napon Bobar, hármuk közül a legidősebb, úgy döntött, hogy
elmegy és megnézi a mesékből ismert Templomot. Még sosem látott
olyat de az elbeszélésekből arra következtetett, hogy ott tartják
fogva az angyalokat. És, hogy biztos ez az oka annak, hogy nem esik
a hó. A tanítás persze mást mondott, de ő mégsem hitt annak,
és látni akarta azt a helyet. Elmesélte aggodalmát Tuminnak és
Flovelnek is. Tum egyből egyet értett Bobarral, Flovel azonban
kételkedett, de nem szívesen maradt ki semmilyen csínytevésből.
Így esett, hogy a
tiltás ellenére mindhárman felkerekedtek, s nekivágtak a Nemes
Fenyvesnek, mert tudták, hogy azon túl fognak választ kapni a
kérdéseikre. Léptük csendes volt, mint halk szellő úgy járták
az erdőt, még állat sem hallotta neszezésüket. A hajnal első
sugarait egy kidőlt gomba törzsén ülve várták. A Nap melege
feltöltötte a hajnal óta úton lévő kis manókat, kik mosolyogva
köszöntötték a nappal pásztorát, és kérték, legyen kísérőjük
hosszú útjukon.
Egész nap mentek
töretlenül, néha dalra fakadtak, vagy népük történetét
mesélték egymásnak, melyet ugyan mindenki ismert, mégis úgy
hallgatták, mintha most hallották volna először. Tiszta lelkük
szárnyalt, akárcsak ők, apró termetük ellenére sebesen járták
az erdőt, mezőt, dombot, völgyet. Így történhetett, hogy estére
már el is érték a Várost, melynek nem ismerték a nevét, de
tudták hogy a Templom ott van.
Lassan tették meg az
első lépteket a kockaköves úton, mert ismeretlen volt számukra,
kik csak a puha földet és avart ismerték. Tekintetükben
kíváncsisággal vegyes félsz keveredett, de hamar túlléptek
rajta, mikor is megszólalt egy hangos valami. Fülükre tapasztották
aprócska kezüket, hogy ne legyen olyan hangos. Flovel volt az első
kinek megfordult a fejében hogy jobb lenne haza indulni, de ekkor
egy óriás ment el mellettük, aki majdnem elsodorta őket hosszú
ruhájával, és harsogva megjegyezte a mellette sietőnek, hogy
igyekezzenek, mert elkésnek a templomból. Ezt hallván nagyon
megörültek, és követni kezdték őket, majd mikor meglátták,
mekkora is a Templom, földbegyökerezett a lábuk. Soha életükben
nem láttak még ilyen nagy valamit, még az Öreg Tölgy sem volt
ekkora, amire oly sokszor felmásztak az elmúlt nyáron.
Csak ámultak, és nem
tudtak betelni a látvánnyal, a Templom körül lévő rengeteg ház
már fel sem tűntek nekik. Vagy egy tucat lépcsőn másztak fel az
ajtóhoz, ami ugyan zárva volt, de nekik bőven elég volt az az
apró kis rés is, amin kiszűrődött egy kis fény. Odabent még
jobban elcsodálkoztak, soha nem láttak még ennyi szörnyűséget.
A Templomban sok angyal volt bezárva, és láthatóan féltek, mert
mosolyogni együk sem mosolygott. A falak, a mennyezet tele volt
velük, mintha szörnyű átok ragasztotta volna őket oda.
Nem is időztek sokáig,
azonnal haza indultak, hogy elmeséljék, miért nincsen hó, hogy az
óriások bezárták őket. Egész úton egymáshoz sem szóltak,
szomorúság vett rajtuk erőt, még a sziporkázó csillagok sem
csaltak arcukra mosolyt, mint máskor. Hajnalodott, de még szürkeség
fedte a tájat, mikor berontottak Orlen kuckójába, aki már várta
őket.
Izgatottságukban ez fel
sem tűnt nekik, inkább egymás szavába vágva mesélték el, hogy
mit is láttak a Templomban. A Bölcs Öreg meg csak hallgatta az
ifjakat, és mosolygott a mohás bajsza alatt, majd két
lélegzetvétel között leültette őket, és fagyöngyvizet adott
nekik, mely nyugtatólag hatot rájuk. Még most sem szólt semmit
csak nézte őket, és arra a napra emlékezett, amikor ő is ugyan
így elszökött és meglátta Templomot.
Mikor mindenki kiitta a
makkot, halkan, szelíd hangon mesélni kezdett. Egy másik világról,
emberekről, kiket óriásoknak írtak le ők, akik azért építették
a Templomot, hogy megnyugvást találjanak, mert a természet már
nem adta meg nekik azt. És azóta is abban épületben keresik. Az
angyalok, akiket láttak azok meg csak szobrok, nem igaziak. Erre
elkerekedett szemekkel lestek az ősz szakállas Öregre, és nem
akarták elhinni, hogy ami ott volt az csak hazugság. Pedig az volt.
Erre mindhárman elszégyellték magukat, hogy ilyen butaságokat
hordtak össze, és az álmosság is kerülgette már őket. Egyik a
másik után ásítozott egyre nagyobbakat. Az egyik sarokban egy
nagy barna levél egyre jobban hívogattak őket, amit el is
fogadtak. Mindhárman összegömbölyödtek rajta, és mély álomba
merültek.
Orlen eloltotta a már
alig pislákoló mécsest, levélsüveget vett és kiállt az
ajtóba,hogy nézze a szelíden szállingózó hópihéket, s közben
egy régi vers jutott az eszébe, melyet igen rég mondott már el
bárkinek is.
Valahogy így hangzott:
Ti őrlelkek ott fent
Régik és újak
Kísérjetek erdőn,
mezőn
védelmezőn.
Örökkön óvjátok
népemet
s mi legendákkal védünk
titeket,
s ahogy a gyermekek a
bölcseket,
mi is úgy tiszteljük a
Nagy Szellemet.