 |
„ A hűség a legkegyetlenebb béklyó” - Ákos
Érzem Őt, a bennem szunnyadó féktelen erőt, melyet láncra vertek, amit már soha többé nem én irányítok, mert olyan esküt tettem, ami megszeghetetlen.
A Véres Mezőn kezdődött minden, Brielle-tel, a legjobb és egyetlen barátnőmmel élveztük a tavasz első napját. Tisztán emlékszem, ahogy a nap melegítette az arcomat, a friss zöld fű csiklandozta mezítelen talpamat, és a lágy szellő ölelte táncoló testemet. Erre vártunk egész télen, hogy végre szabadok legyünk, mert ez a tavasz más volt, mint a többi.
Mindketten a Zentor hegy népének leszármazottai voltunk, és így, hogy elértük a tizenhatodik életévünket, elérkezett az idő, hogy beavatott Zeniszek legyünk, vagyis a népünk védelmezői. Nemzedékenként hárman születnek rendkívüli adottságokkal, ahogy mi is, de hogy ki a harmadik azt nem tudtuk, és a mi kilétünkről is csak a szüleinknek volt tudomása, mert mindig máshova születtek a védelmezők.
Kellemes és tökéletes nap volt, alig vártuk, hogy végre eljöjjön az este, a beavatásunk. A lágy szellővel versenyeztünk, s mint két lepke egymást kergettük a zöldellő réten, ami a szemünk láttára lett egyre üdébb és vidámabb. Délre már szinte az egészet virágok ezrei borították, és bódító illatukat ontották. Leheveredtünk egymás mellé, és a kékebbnél kékebb égen néztük a kóbor bárányfelhőket, és közben azt játszottuk, hogy ujjainkkal egyiket a másikkal elkergetjük. Boldog kacagásunk, mint üde nyári zápor olyan volt, mindig vidámságot loptunk vele az emberek szívébe.
Úgy lekötött bennünk az este kibeszélése, hogy csak későn vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül. Néhány fiú közeledett felénk, nem ismertük fel egyiküket sem, biztos egy messzebbi faluból valósiak. Nem volt szabad idegenekkel szóba állnunk, így felkerekedtünk és elindultunk haza. Félúton utolértek minket.
Nem foglalkoztunk velük, mert reméltük, hogy így tovább állnak, de nem tették. Barátnőmet zaklatták, kérdezgették, merre lakik, hogy hívják. Biztos a szép szőke haja volt, ami felkeltette az érdeklődésüket, ugyanis ritka volt mifelénk ez a hajszín. Egymás kezét szorítva mentünk, így igyekeztünk lerázni őket, de nem tágítottak. Próbáltuk kérni őket, hogy hagyjanak, de kinevettek minket. Egyik másik varázsolt is, ki tűzvirágot, ki jeges pihéket, ettől még jobban megijedtünk.
Aztán az egyik pillanatban Brielle még mellettem volt, a másikban meg az egyik fiú kezei között vergődött, mint egy kismadár. Könyörgő tekintete felébresztett bennem valamit, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Egyre melegebb, és melegebb lett, de nem éreztem úgy, hogy bajom eshet, de a szorító érzés csak nőt, és nőt, majd olyan erővel tört ki belőlem, hogy azt hittem kiszakad a szívem a helyéről. A fülem zúgott és csak egy vörös fényt láttam magam körül, mást nem. A légzésem lelassult, és úgy éreztem újra a régi vagyok, majd némaságra lettem figyelmes, már nem nevetett senki, nem hallottam barátnőm könyörgését. Pislogtam párat, mire a látásom visszatért. Felsikítottam. Égett emberi maradványok vettek körül, arcukon a rettegés maszkjával, melyet én égettem rájuk.
- Még találkozunk Zenisz – hallottam meg mögülem egy hangot, odafordultam. Az egyik fiú kezében egy lógó anyaggal.
- Brielle! - kiáltottam fel, de mire kettőt léptem már eltűntek egy hirtelen jött ködben. Összeomlottam. Egyik család sem hitte el, hogy bárki is túlélhette az erőrobbanást, így szavamnak se adtak hitelt, hogy a barátnőm és elrablója igenis élnek.
A Zenisz szertartást még az éjjel megtartottuk, hogy biztonságba legyek, de ha jobban belegondolok, inkább magukat féltették. Az esküm életem végéig kötelezett. A hegyen kell élnem egy erődben, melyet csak akkor hagyhatok el, ha veszély fenyegeti a népemet, és az erőmet is csak akkor használhatom máskor soha. Ezt, az ősi rúnák, melyek az aurámba vésődtek gondosan be is tartatták velem. Így csupán folyton lángoló hajam jelezhette lelkem mérhetetlen bánatát és dühét.