Késő este volt, néztem a néma utcát a házam előtt, mikor a teafőző hangos sípolása rántott vissza a jelenbe. Éppen időben. Töltöttem egy csészével, majd lassan kortyolva elfogyasztottam. A nappaliban, a nagy óra elütötte az éjfélt, mire befejeztem. A hatalmas ablakokon beszűrődő telihold ezüstös fénye bevilágította az egész házat, így mikor áthaladtam a szobákon lámpát se kellett gyújtanom, mindent jól láttam.
A pince lejáratát dupla ajtóval rejtettem el az esetleges kíváncsi szemek elől, így se hang, se szagok, se fény nem jött át rajta. Nagy gondot fordítottam rá, hogy minden tökéletes legyen. Beléptem rajta, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy biztos jól bezártam magam mögött, elindultam, hogy teljesítsem kötelességemet.
Régi falépcsők vezetettek le az öltözőm ajtajáig, ahol felcsatoltam szöges vezeklő láncaimat, és régi ismerősként üdvözöltem a húsomba maró fájdalmat, majd magamra öltöttem a csuhámat, amit a derekamnál egy kötéllel kötöttem meg. Lábbelit nem viseltem, ahogy elődeim se tették. Lehajtott fejemre csuklyát húztam, úgy mentem tovább.
A helyiséget jól ismertem, így nem kellett látnom, hová is tartok. Előttem az oltár helyezkedett el, mely felett a Megváltó volt megfeszítve a kereszten. Az oltáron hét gyertya állt. Egy jutott a kevélységnek, fösvénységnek, bujaságnak, irigységnek, torkosságnak, haragnak, és végül a restségnek. Mindegyik gyertya előtt egy tál volt, ebbe került az áldozat, melyet a bűnős adott, hogy megbocsájtást nyerjen.
Mindegyik gyertyát meggyújtottam, majd elvettem a bujaság tálját. Bal kézre a bársonyfüggöny mögött egy nő megkínzott, és megcsonkított teste lógott a fakereszten. Ismertem őt egész kicsi kora óta, jó nevelést kapott, de megfertőzte a bujaság szelleme. Jöttömre felemelte fejét, szemében fájdalom csillogott, de megbánást most sem tanúsított.
- Megbánod bűnödet? - kérdeztem sokadszorra tőle.
- Ártatlan vagyok – válaszolta könyörgően – engedjen el kérem, nem tettem semmi rosszat.
- Elvesztetted erényedet, ez szerinted nem bűn? - vádoltam meg szigorú hangon.
- Ez a mai világban nem bűn, főleg ha két ember szereti egymást – zokogott fel.
De nem tudott meghatni álszent könyörgése. Közelebb léptem hozzá egészen közel, és csak centik választottak el attól, hogy hozzáérjek, de ennek még csak a gondolatától is irtóztam. Úgy, soha nem tudnék hozzáérni egy tisztátalanhoz.
- Könyörgöm ne bántson – rimánkodott. Könny áztatta arcán a mocsok és a vér kusza ábrákat rajzolt, melyek a hideg verejtékében fürödtek. Kezdett remegni, bőrén mint megannyi apró gyöngy csillogott izzadtsága a gyertyák fényében. Biztos a vérveszteség az oka. Életben tartottam a gyógyszerekkel, így nyújtva meg a vezeklésének idejét. Időt adtam neki, hogy ráeszméljen tettére, és bocsánatért esedezzen. De nem tette, és az idő most lejárt.
- Nem bántalak – suttogtam a fülébe – csak utat mutatok Istenhez. Rémült tekintete örömmel töltött el, melegséget hozott szívembe. A lány összeszedte maradék erejét, hogy kiszabadulhasson béklyói fogságából, de mindhiába, és én közben élvezettel néztem elkínzott testének vergődését, a fájdalomtól és reményvesztettségtől eltorzult arcát. Sikolyai mélyen lelkembe vésték magukat, melyet örömmel fogadtam, és jól elraktároztam a többi mellé, hogy néha elővehessem, és újra átélhessem varázsukat.
Hangosan imát mondtam a lelkéért, és csak remélhettem, hogy utat talál majd Istenhez.
- Én, Isten hű szolgája, megbocsájtást kérek ennek a bűnös léleknek. Fogad őt magadhoz Uram, és bocsájtsd meg vétkeit – majd egy lassú de precíz mozdulattal szívébe mártottam a kétélű tőrömet. Szemében hitetlenség fénylett, és fájdalom az elvesztett életért. Egy kicsit kijjebb húztam a pengét belőle, hogy vérét felfoghassam és áldozatként bemutathassam, úgy ahogy elődeimtől tanultam. Láttam mikor érte el a vég, szeméből eltűnt az értelem, csupán egy üres tok maradt utána, semmi több, egy újabb takarítani való szemét.