A végtelen vásznú valóság csak
ontja magából a színeket, érzéseket, vágyakat. Az elevennek
tűnő néma szobrok a felkelő Napban fürösztik arcukat, míg
lassú léptem alatt az őszi reggel foga csikorog, és várja a
meleg napsugarak engesztelő simogatását. Csendes a park egy
madár sem kedveskedik vidám dallamokkal, csak gubbasztanak borzas
tollaik között mozdulatlan. Ezüst fonalát szövi a pók, mely
fátyolként telepszik a tájra, s rejti el annak valódi arcát.
Harmatgyöngyöt gyűjt egy kósza árny, valóságot lát benne tán,
de észrevesz, s elillan, tovaszáll. Miért menekül, fél tőlem
talán? Lebegek, kúszok a Nap felé, ölelni vágyom őt, de
szerelmünk átkozott. Sugarai cirógatnak, s elvész testem az
érintésébe. Felajánlom magam legyek övé, más senki nem kell.
Puha bársonyos testem pusztul szeretete alatt, míg utolsó
foszlányom, mely egy öreg tölgy tövében reszket, el nem hamvad.