A végtelen vásznú valóság csak
ontja magából a színeket, érzéseket, vágyakat. Az elevennek
tűnő néma szobrok a felkelő Napban fürösztik arcukat, míg
lassú léptem alatt az őszi reggel foga csikorog, és várja a
meleg napsugarak engesztelő simogatását. Csendes a park egy
madár sem kedveskedik vidám dallamokkal, csak gubbasztanak borzas
tollaik között mozdulatlan. Ezüst fonalát szövi a pók, mely
fátyolként telepszik a tájra, s rejti el annak valódi arcát.
Harmatgyöngyöt gyűjt egy kósza árny, valóságot lát benne tán,
de észrevesz, s elillan, tovaszáll. Miért menekül, fél tőlem
talán? Lebegek, kúszok a Nap felé, ölelni vágyom őt, de
szerelmünk átkozott. Sugarai cirógatnak, s elvész testem az
érintésébe. Felajánlom magam legyek övé, más senki nem kell.
Puha bársonyos testem pusztul szeretete alatt, míg utolsó
foszlányom, mely egy öreg tölgy tövében reszket, el nem hamvad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése