"Csak álom volt"

                                    

Ingrid Syöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

„Csak álom volt”

    Bársonyos, langyos éjszakában andalogtunk Lash-el a tengerparton. Egymásba kapaszkodtunk, miközben hallgattuk a tenger morajlását és szerelmes csókokat váltottunk. A parkoló felé mentünk mikor három szellemalak majdnem fellökött minket, ahogy leszaladtak mellettünk a lépcsőn.

- Lassabban! - dorgáltam meg kedvesen a lepedőben futkosó gyerekeket, s boldog mosollyal kísérte tekintetem őket a másik feljáró felé, ahol felérve eltűntek a kocsik között.

- Szereted a gyerekeket – mosolygott rám kedvesem, s magához húzott, hogy csókot lophasson.

- Igen, nagyon – sóhajtottam, és mellkasához bújtam, onnan néztem fel rá.

- Tudod, megbeszéltük, a fősulit még be kell fejezned.

- Tudom, de attól még gondolhatok rájuk, nézhetem őket, ahogy játszanak – kacérkodtam vele, és elszakadva tőle előre szaladtam, mint egy gyerek. Néhány pillanattal később utánam eredt, és egészen hazáig játszottunk így. De ez most sokkal több volt, mintha csak tizenévesek lettünk volna, ez szerelmes évődés volt, s mire hazaértünk úgy izzott körülöttünk a levegő, hogy félő volt, meggyullad minden.

   Az ajtón sikeresen bejutottunk, aztán már nem bírtunk magunkkal, a józanság legkisebb jelenléte sem volt megfigyelhető. A külvilág megszűnt számunkra, s csupán a másikra koncentráltunk, és hol vadul, hol kínzó lassúsággal fedeztük fel újra egymás testét.

   Az órán a mutatók épp éjfélre álltak össze katonásan, mikor megborzongtam, és még szorosabban bújtam párom ölelésébe. Ez valamelyest enyhített szorongásomon, majd követtem az én mormotámat az álmok birodalmába.

   Az álom mely magába fogadott ködszerű volt. Lombtalan fák meredeztek feketén az ég felé, mintha oszlopai lennének a fentnek és a lentnek. Mezítláb lépdeltem a kavicsos úton, s néhol egy-egy kereszt bukott elő a fehér masszából majd, mint fuldoklót a hullám a köd is elnyelte azokat. A távolból gyermeki nevetést, viháncolást hallottam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz egy fekete hinta rajzolódott ki előttem, majd egy mászóka, csúszda, mérleghinta, de gyerek sehol. A padok üresen várták a megfáradt anyukákat.

- Hahó!- kiáltottam, de hangom tompán hatott, mintha falakba ütközne. A fehér égbolton fekete halálmadarak vonultak át és károgtak ocsmány hangon, s mintha mindegyik a nevemet ordította volna: Beth! Beth! A fülemre tapasztottam a kezem, hogy ne halljam őket, de nem segített. A fejemben voltak, ott zengett károgásuk.

- Ne! Elég! - sikítottam. Térdre rogytam miközben rám tört a zokogás, s megtört alakom volt az egyetlen színfoltja ennek a fekete-fehér világnak.

- Ne sírj! - hallottam meg egy gyerekhangot, majd éreztem, hogy a blúzomat meghúzogatja valaki.

- Nem sírok – hazudtam, s igyekeztem a ruhám ujjával felitatni szememből az árulkodó nedvességet.

- Játssz velem! - kérte tőlem parancsolón. A kis türelmetlen - gondoltam magamban. Még töröltem egyet a szememen és megfordultam.

    Eszelős sikítás hagyta el a számat és azonnal menekülni akartam, de képtelen voltam felállni csak kúszni tudtam hátrafelé, és Ő ott állt előttem. Egy szörnyeteg, aki vánszorogva elindult felém. Egy gyerek tépett, foltos rongyokban. Fejéről sötét csíkok folytak le az arcán, az egyik szeme felfelé nézett, a másik helyén férgek tolongtak. Egyik kezével felém nyúlt, két ujján cafatokban lógott a bőr, s csak a csontok látszottak. A bal lábfeje rendellenesen a másik felé fordult, s úgy sántikált kitartóan.

- Játssz velem! - jött most már a torz hang a szájából egy jó adag undorító bogár kíséretben. Én meg közben folyamatosan sikítottam, bőgtem, és fel akartam ébredni, de képtelen voltam rá.

- Beth! Játssz velem! - hörögte.

- Nem! - és már moccanni sem tudtam hiába akartam távolabb kerülni ettől a förmedvénytől.

- Beth! Ébredj! - valaki rángatott és szólongatott – Kelj fel! - hallottam az ismerős hangot. A halottas tájat pedig szép lassan elnyelte a fehér köd és a homályból előbukkant Lash kontúrja, majd a kép kiélesedett. Mikor már teljesen ébren voltam, és tudtam, hogy mindez csupán egy álom volt, zokogásba törtem ki. Kedvesem féltőn, óvón karjaiba zárt és ringatott, csitítgatott. Simogatta a hátam, nyugtatni próbált, s átkozta azokat a hülye egykori szomszédaimat. Volt is miért.

   Tíz éves koromban történt halloweenen éjszakáján. A szomszéd gyerekekkel elmentünk csokit gyűjteni, majd levágtuk az utat a temetőn keresztül. A köd nagyon sűrű volt és ők szándékosan előrerohantak, engem meg otthagytak. Másnap az egyik gondnok talált rám, kis híján elvitte a szíve a látványomtól. Elsírt festék, szakadt, koszos ruha, fehér haj.

   Az orvos, azt mondta anyámnak, hogy a hajam vissza fog barnulni, és néhány év múlva már nem is fogok emlékezni rá, mintha mi sem történt volna. Még abban a hónapban elköltöztünk ide Glass Beach-re.

   Mindez tizenöt éve történt, a rémálmok szerencsére már nem mindennaposak, mondhatni ritkák, havi egy, kettő. És hogy elfelejtettem volna azt az éjszakát? Soha, nem fogom, mert akárhányszor tükörbe nézek, a fehér hajam nem engedi, és az emlékek is előjönnek anyám nyugtatónak szánt szavaival együtt: „Csak álom volt”