Egy ködös szerelem

    A végtelen vásznú valóság csak ontja magából a színeket, érzéseket, vágyakat. Az elevennek tűnő néma szobrok a felkelő Napban fürösztik arcukat, míg lassú léptem alatt az őszi reggel foga csikorog, és várja a meleg napsugarak engesztelő simogatását. Csendes a park egy madár sem kedveskedik vidám dallamokkal, csak gubbasztanak borzas tollaik között mozdulatlan. Ezüst fonalát szövi a pók, mely fátyolként telepszik a tájra, s rejti el annak valódi arcát. Harmatgyöngyöt gyűjt egy kósza árny, valóságot lát benne tán, de észrevesz, s elillan, tovaszáll. Miért menekül, fél tőlem talán? Lebegek, kúszok a Nap felé, ölelni vágyom őt, de szerelmünk átkozott. Sugarai cirógatnak, s elvész testem az érintésébe. Felajánlom magam legyek övé, más senki nem kell. Puha bársonyos testem pusztul szeretete alatt, míg utolsó foszlányom, mely egy öreg tölgy tövében reszket, el nem hamvad. 

Szűrreál

Vágyok oda, hol a tenger tiszta,

Kék vizét semmi sem csúfítja.

Lágyan ring, szellő simogatja,

Felhő nézi, cirógatja.

Légy te az, ami ő nem lehetek,

a szabadság kéklő fellege.

Lásson téged mindenki,

de ne ismerjen senki.

Tudd, amit ők tudnak,

Érezd, amit ők éreznek,

Halld meg szavukat,

s suttogd vissza vágyaikat.

Egy ismeretlen ismerős

kép mögé bújva. Félős.

Utat mutatsz, de sajátod nem leled,

evezz velem, el innen, tengeren.

Szabadon, és elveszetten,

a tükröt kérdem mellettem.

Mutatja arcom, szüntelen,

Könnyel keverve lelkem.

Taszíts a fagyos mélybe,

vagy emelj a tündöklő égbe.

Ringass lágy vizeken, a kéklő fényben,

vagy temess a földnek sötét rejtekébe.

Engedj, mennem kell, hív a tenger.

Testvért lát, s nem engem.

Álarcom vizes, s tiszta,

Én, a tükör vagyok, nem a keret maga.

A kis hableány

A Boszorkány szemszögéből, és szabad elgondolásban

    Lebegek, hagyom, hogy az áramlatok kedvükre hordozzanak képzeletbeli tenyerükön. A Nap erősen tűz, de éltető közegünk a víz megtöri, s csak néhány sugarát engedi le hozzánk. Így kellemes félhomályban tölthettem mindennapjaimat s tervezgethettem a jövőt. De legjobban azokat a pillanatokat kedveltem, mikor kiürült az elmém, és még egy apró gondolattöredék sem háborgatott, szerettem a magányt és a csöndet.

    A körülvevő hangokat már nem tudtam ilyen jól kizárni, azt az áramlatok szállították rendületlenül. Ennek köszönhetően igen tájékozott voltam a tengerek és az óceánok történéseiről. Ezeket az tudásmorzsákat természetesen igyekeztem a lehető legjobban felhasználni.

    Egy kósza északi áramlat énekszót hozott. Hol éles magasba ívelőt, hol mély dörmögőt, gyorsat, cifrásat és nyújtott kényelmeskedőt. Tehát eltelt egy újabb év. A bálnák énekéhez, melyet szerettem, azonban most egy másik hang is társult. Na, ezt már gyűlöltem, attól a naptól kezdve, hogy meghallottam. Az övé volt a vizek legszebb orgánuma. Akárhányszor, ha csak egy énekfoszlányát is magával hozta az óceán, mindig úgy feldühödtem, hogy minden élő menekült a közelemből.

    Régi történet, de sajnos a mai napig elevenen él az emlékezetemben. Egy alig 15 éves sellőcske nemet mondott egy igazán méltányos ajánlatomra. Talán jobb lett volna, ha végzek vele... Kitudja.

    Várjunk csak! Ébredt fel bennem valami mélyről jövő kíváncsiság, melyhez egy gonosz sejtelem is párosult, és ez elégedettséggel töltötte meg szívemet. Tehát, ha bálnák vannak arra fent, és ő is a közelében úszkál, akkor az akár érdekes is lehet. Ezt muszáj közelebbről megnéznem.

- Seral!- csattantam fel.

- Parancsodra – hajolt meg előttem egy ifjú sellőfi. Mindig büszkeséggel tekintettem a trófeáimra, és ő közöttük is igen szép példány volt. Alkut kötött velem valami nő miatt, de nem jött be a számítása. Így én nézhetem szomorú vonásait élete végéig, de ellentétben vele, én ettől jól éreztem magam.

- Velem jössz, van egy kis dolgunk – amint indultam, ő szó nélkül követett, mint hűséges árnyékom. Gyors tempót diktáltam, mert nem akartam lemaradni semmiről. Éreztem, hogy jó napom lesz. Hamar meg is találtuk őket. Volt néhány kiszögelés a közelben, ahonnan remek kilátás nyílt a műsorra úgy, hogy a lány nem láthatott minket. Elég szórakoztató a reménytelen szerelem, és ez itt előttünk, ez már régi mese volt, csak új köntösben.

- Seral, jól látsz mindent? - kérdeztem önelégülten.

- Igen jól – horgasztotta le a fejét. Szeretem mikor látja, hogy nem csak ő ostoba, hátha megérti végre, hogy a szerelem egy fölösleges érzelem.

- Helyes, nem venném a lelkemre, ha lemaradnál egy aprócska részletről is – adtam az aggódót.

   A műsor pedig máris indult. Az első felvonás mindig ugyan az: jön egy halászhajó, és leöl pár bálnát, amit annak ellenére, hogy nem tartanak jónak, engem is felháborít, de persze nem annyira, hogy közbe is avatkozzak. Úgy a második, harmadik bálna környékén jött a következő felvonás. Míg az Éji Boszorkány fedélzetén véres munka folyt, addig felbukkant a Herceg nevű állatvédőktől hemzsegő kis hajó, és ezzel együtt Arielle is. Rémes, hogy oda volt még mindig a hajó kapitányáért.

- Talán, most nekünk is be kéne szállnunk a mókába... - gondolkodtam hangosan. Hátha végre sikerül megkötnöm azt az alkut a kis pikkelyessel, és ezzel az elhatározásomat tettek követték.

   Kiterjesztettem a hatalmamat, s a tengert erős szél kezdte korbácsolni. Hatalmas tajtékok ostromolták a hajókat, úgy dobálták őket mintha csak egy darab deszkák lennének. A halászok a zsákmányukat mentették, s nem foglalkoztak azokkal, akik a hullámsírba kerültek. A Herceg rosszabbul járt a viharral, mert fele akkora hajó volt. Ők nem vesztettek embert, még. A kis szerelmes sellőnk meg nem győzött ide-oda úszni arra várva, hogy mikor esik valaki be a vízbe arról a bizonyos hajóról. Imádta játszani az önzetlen megmentőt. Milyen szánalmas.

    A kapitány a fedélzeten próbálta menteni a felszerelésüket, páran segítettek neki, mikor egy erősebb hullám lesodorta őt másodmagával az óceánba.

- Apa! - hallottam meg egy kiáltást.

- Fiam!? - jött rá a kétségbeesett válasz, de nem találták egymást. Eljött végre az én időm. Örvényt kavartam alattuk, mely a lábuknál fogva egyszerre rántotta őket a mélybe, és húzta egyre lejjebb. Ezt a jelenetet egy éles sikoly tette még élvezetesebbé, csak az volt a gond, hogy nem attól származott, akitől vártam. A felborulás szélén himbálódzó hajó korlátjánál állt egy alak, tőle származott ez a rémült kiáltás.

    Arielle meg azon igyekezett, hogy a felszínre rángassa a két férfit. A kettő együtt nehéz volt, így hol az egyiket hol a másikat húzta fel, de az örvény ragaszkodott prédájához, és nem engedte őket.

- Arielle! - kiáltottam oda neki, mint aki csak most érkezett.

- Segíts kérlek! - küzdött elszántan a két emberrel.

- Szívesen segítek, de annak ára van – mosolyodtam el barátságosan.

- De meghalnak ha nem segítesz gyorsan – nézett egy pillanatra rám elkeseredetten.

- Ugyan kedves, sokan meghalnak közülük, miért kéne, hogy ők érdekeljenek?

- Mert ők... - hagyta félbe mert épp a másik test után kapott – ugyan olyan érző lények mint mi.

- Valóban? - gondolkodtam el egy pillanatra - Alkut ajánlok, ha beleegyezel az egyiket meg tudod menteni, de hogy melyiket, csak rajtad múlik – néztem rá kedvesen. Láttam rajta, hogy azonnal igent mondott volna még azelőtt, hogy elárulom a feltételeket, de mégis visszakozott. Átkozott neveltetés. Bár tény, nem egyszerű a döntés. Szívszerelmét mentse, vagy annak a fiát, aki talán az övé is lehetett volna. A kérdés persze az, hogy mekkora fájdalmat akar okozni a másik nőnek. Ha nekem kéne választanom, én a férfit menteném, és hagynám a fiút veszni. Így bosszút állhatnék, elvégre ha elvette tőlem, akkor maradjon is vele örökre, bár ez én vagyok. Na, vajon a mi kis hableányunk hogyan dönt. Nem hittem volna hogy ilyen izgalmakkal teli napom lesz, kár hogy ritkán adódik ilyen.

- Az egyik élet ára a hangod, és hogy engem kell szolgálnod életed végéig, persze ebből az is következik, hogy soha többé nem láthatod az embereket – tettem meg az ajánlatomat. Igen, ez jó lesz így – veregettem vállon magam. Elvégre nem vagyok én kegyetlen, mégis hogy várhatnám el szegény teremtéstől, hogy miután feláldozta mindenét, még néznie is kelljen a másik boldogságát. Még magam is meglepem milyen nagylelkű tudok lenni.

- Nos, hogy döntöttél? - néztem rá várakozóan - Tudod a világért sem akarlak sürgetni, de az ő idejük véges.

- Rendben, megegyeztünk – nyújtotta felém szabad kezét, és én elfogadtam. Mióta várok már erre a pillanatra. Az alku megköttetett, majd egy utolsó sikoly hagyta el a kis Arielle száját, mikor látta elmerülni élete szerelmét a mélységben. A fiút választotta.

- Látod Seral, mindennek ára van – hívtam fel a szolgám figyelmét a történtek lényegi mondani valójára, és közben csak kacagtam, és kacagtam immár a világ legszebb hangján.

   A vihar szinte azonnal csendesedni kezdett, az ég kitisztult, és a tenger is megnyugodott. A Herceg fedélzetén egy nő megtörten bámulta a vizet, és keresett valamit, vagy inkább valakiket? Egészen tisztán lehetett látni, még ilyen mélyről is reményvesztett vonásait, ami valahonnan ismerősnek hatott.

- Neee! - kiáltotta el magát Seral mellettem. Mi van? - döbbentem meg. Mire felé fordultam már alig láttam alakját, ahogy a mélységbe vetette magát. Ez egy kicsit összezavart. Miért megy az ember után? Miért tenne jót Arielle-nek? Sorstársat lát benne, vagy mi? Nagyon furcsák ezek a sellők, lassan már ott tartok, hogy meg sem akarom érteni őket. Morfondírozásom közben felnéztem a hajóra, ahol már húzták fel a fedélzetre a fiút, és akkor, ahogy néztem a nőt, aki a karjaiba zárta, megvilágosodtam. Hát persze! Ekkor Seral majd fellökve engem, a férfit a felszínre lökte, és még pont elcsíptem azt a pillanatot, mikor a sellő és a nő tekintete találkozott. Ááá, kész hányinger, a reggeli alga csak úgy kavargott a gyomromban.

- Indulunk azonnal! – adtam ki a parancsot. Amilyen jól indult a napom olyan pocsék vége lett, legalább az egyik igazán meghalhatott volna, de most komolyan. Na mindegy, amit akartam azt megkaptam, Seralt kivételesen okkal büntethetem meg, a többi nem számít.

Gyönyörű ország

 

… emlékszel, mikor megtaláltuk az elveszettnek hitt mezőt? Kellemes lágy szellő simogatta a zöldellő rétet, s a fák katonásan sorakoztak őszi ruhájukban körülötte s büszkén meredeztek az ég felé. Nem messze hegy magaslott, zöld síkságokkal és fehér foltokkal tarkítva, majd ahogy a szem feljebb siklott, megláttuk a hegycsúcsot, melyet az örök hó és jég tartott fogságban.

- Emlékszel?

- Igen – válaszolta és halvány mosoly suhant át merengő arcán. Újabb emlék kell, zakatolt az agyam. Meg is van!

- Emlékszel, mikor a magas tónál voltunk? Az ég azúrkéken magaslott felettünk. A levegő hűsen vont karjaiba, de nem fáztunk, a látvány, hogy amerre a szem ellátott, ezer hegyet engedett látnunk, és az a kristálytiszta tó... A nap apró gyémántokkal szórta tele a felszínét.

- Emlékszel rá?

- Igen.

   Éreztem arcomon a leheletét, ahogy kiejtette a szót. Öleltem őt, ahogy csak bírtam reszkető kezem mellkasára fektettem, hogy érezze vele vagyok.

- Emlékszel? A múlt hónapban, mikor Jackékkel sátoroztunk, és meglepett minket egy őzike? Olyan más volt mint a többi, ő nem félt, de csak téged engedett a közelébe. Neked hagyta, hogy kézből etesd. Talán ő már érezte. Olyan békesség vett titeket körül, amit soha sem tapasztaltam, még akkor sem mikor mi ketten tényleg egyek voltunk. Annyi hely van, amit még látnod kell, kérlek légy erős, és ne menj el. Emlékszel, egyszer azt mondtad, ez egy gyönyörű ország, és te itt akarsz örökké élni, most mégis itt hagyod?

- Ez az én utam, nem én választottam – suttogta a hajamba. Könnyeim áztatták erős mellkasát, már nem tudtam nekik parancsolni, túlságosan fájt az elválás. Imádtam ezt az országot, annyi szépséget és csodát láttunk, most mégis szürkének és üresnek érzem. Keresem a szép emléketeket, a szebbnél szebb helyeket, de elmémen béklyó van. A félelem és kétségbeesés, hogy elhagy, nem engedi látnom mindazt ami jó volt.

    Sírásom, halk szipogássá csendesült, már nem rajta nyugtattam a fejem. Ültem és figyeltem, őt, még hallani véltem szívverését, még elmém látni vélte kedves mosolyát. A nap is bekukucskált, de életet már nem talált. Az elmúlás hagyta itt fagyos zálogát, melyet örökre szívembe zártam.

- Mrs. Pots – hallottam meg a nővér hangját – sajnálom, el kell vinnünk őt. A fájdalomtól kábultan bólintottam, és többé nem láttam őt. Az ablakhoz sétáltam, és figyeltem a természet elevenségét, a burjánzó életet, melyet olyan nagyon szerettünk, hisz ez a gyönyörű ország volt az életünk.