Gyönyörű ország

 

… emlékszel, mikor megtaláltuk az elveszettnek hitt mezőt? Kellemes lágy szellő simogatta a zöldellő rétet, s a fák katonásan sorakoztak őszi ruhájukban körülötte s büszkén meredeztek az ég felé. Nem messze hegy magaslott, zöld síkságokkal és fehér foltokkal tarkítva, majd ahogy a szem feljebb siklott, megláttuk a hegycsúcsot, melyet az örök hó és jég tartott fogságban.

- Emlékszel?

- Igen – válaszolta és halvány mosoly suhant át merengő arcán. Újabb emlék kell, zakatolt az agyam. Meg is van!

- Emlékszel, mikor a magas tónál voltunk? Az ég azúrkéken magaslott felettünk. A levegő hűsen vont karjaiba, de nem fáztunk, a látvány, hogy amerre a szem ellátott, ezer hegyet engedett látnunk, és az a kristálytiszta tó... A nap apró gyémántokkal szórta tele a felszínét.

- Emlékszel rá?

- Igen.

   Éreztem arcomon a leheletét, ahogy kiejtette a szót. Öleltem őt, ahogy csak bírtam reszkető kezem mellkasára fektettem, hogy érezze vele vagyok.

- Emlékszel? A múlt hónapban, mikor Jackékkel sátoroztunk, és meglepett minket egy őzike? Olyan más volt mint a többi, ő nem félt, de csak téged engedett a közelébe. Neked hagyta, hogy kézből etesd. Talán ő már érezte. Olyan békesség vett titeket körül, amit soha sem tapasztaltam, még akkor sem mikor mi ketten tényleg egyek voltunk. Annyi hely van, amit még látnod kell, kérlek légy erős, és ne menj el. Emlékszel, egyszer azt mondtad, ez egy gyönyörű ország, és te itt akarsz örökké élni, most mégis itt hagyod?

- Ez az én utam, nem én választottam – suttogta a hajamba. Könnyeim áztatták erős mellkasát, már nem tudtam nekik parancsolni, túlságosan fájt az elválás. Imádtam ezt az országot, annyi szépséget és csodát láttunk, most mégis szürkének és üresnek érzem. Keresem a szép emléketeket, a szebbnél szebb helyeket, de elmémen béklyó van. A félelem és kétségbeesés, hogy elhagy, nem engedi látnom mindazt ami jó volt.

    Sírásom, halk szipogássá csendesült, már nem rajta nyugtattam a fejem. Ültem és figyeltem, őt, még hallani véltem szívverését, még elmém látni vélte kedves mosolyát. A nap is bekukucskált, de életet már nem talált. Az elmúlás hagyta itt fagyos zálogát, melyet örökre szívembe zártam.

- Mrs. Pots – hallottam meg a nővér hangját – sajnálom, el kell vinnünk őt. A fájdalomtól kábultan bólintottam, és többé nem láttam őt. Az ablakhoz sétáltam, és figyeltem a természet elevenségét, a burjánzó életet, melyet olyan nagyon szerettünk, hisz ez a gyönyörű ország volt az életünk.