Két világ gyermeke

    Több ezer csillag szikrázott az égen, s fényük alatt, a világ tetején, egy angyali teremtés táncolt. Ahogy ott álltam, és csodáltam karcsú alakját, könnyed mozdulatait, boldogságtól ragyogó arcát, teljesen megfeledkeztem mindenről. Sok idő telt el így, tán évtizedek is, s mégsem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ha időm, s feladatom engedte, mindig a közelében voltam.
  
    Számomra ő egy csoda volt, egy égi tünemény. Köztünk élt, de ha mégis úgy éreztem veszély fenyegeti, mindig védő szárnyim alá vontam. Képtelen lennék elviselni, ha bármi baja esne.

    Teljesen belemerültem táncába, s észre sem vettem, hogy feljött a második hold, mely száz évente csupán egyszer egy hétig vendégeskedik az égbolton. A Kék Holdat csak az égiek láthatták, s csak mi értettük meg varázslatát. Mikor a fejünk fölé ért, és kiteljesedett, a táj megváltozott. Láthatóvá tette mindazt, amit eddig a természet elrejtett a szemünk elöl. A tavak üveggé váltak, s bepillantást engedtek egy másik világba, mely egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő. Ha nem volt muszáj nem igen mentem oda le. Heléne-t azonban megbabonázta az ismeretlen világ. Mikor észrevette jelenlétem, még izgatottabb lett.

- Uram – szólított meg, majd meghajolt.

- Igen gyermek?

- Mi az a világ odalent?

- Földnek hívják. 

- Föld – ízlelgette a szót, és közben nézte az alatta elterülő várost. Szeme egyre jobban csillogott a kíváncsiságtól, ami nekem nem nagyon tetszett. Néztem őt, és közben olyan érzés tört rám, mintha mindent elvesztettem volna. Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges lenne, de az eszem már tudta, amit a szívem nem akart elfogadni. El fogom veszíteni őt.

- Lemehetek megnézni?- kérdezte.

- Nem!- csattantam fel, mire hátrahőkölt. A mindig vidám szemekben most csalódottság és szomorúság költözött, mivel szavam parancs volt mindenkinek, de Ő, mégis újrapróbálkozott.

- Kérem, Uram – nézett könyörgően rám, de nem hatott meg, még akkor sem, mikor eleredtek könnyei, akár a nyári zápor. Nem engedhettem kérésének, mert ha megteszem, örökre elveszítem.

   Sírdogálva, megtörten a döntésemtől, elbotorkált a tó közepéig, és onnan nézte a helyet, ahova sosem juthat el.

- Üdvözöllek Gábriel! - Köszönt rám testvérem. Észre sem vettem érkezését.

- Légy üdvözölve Mihály!

- Mi történt itt? - érdeklődött.

- Igazán semmiség az egész.

- Ne vedd rossz néven, de Atyánk trónjáig hallani lehetett a hangodat – nézett rám mindenttudóan. Na, erre nem számítottam.

- Elébe járulok, és bocsánatot kérek – tettem ígéretet.

- Helyes, és akkor most megkérdezem utoljára, MI TÖRTÉNT? - nézett rám átható tekintettel, melyet nem bírtam sokáig állni. Elfordultam, s Heléne megtört alakját figyeltem, de válaszolni nem tudtam.

- Gábriel, enged el! Ő nem tartozik közénk! – mondta, ami inkább hangzott parancsnak.

- Nem tehetem – suttogtam magam elé.

- De még mennyire, hogy teheted. Ő egy nephilim, és nincs helye a Mennyei Városban. Ezt Te is tudod.

- De megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá.

- Elég felelőtlen ígért volt. Küld le! Ne vond Atyánk haragját magadra.

- Képtelen vagyok megtenni.

- Akkor megteszem én – és már indult is a lány után.

- Neee! - kiáltottam úgy, hogy még az ég is beleremegett, és Mihály után vetettem magamat, de csak egy pillanattal késtem el. Heléne eltűnt.

- Mit tettél! - ordítottam rá.

- Ő egy fattyú! Az angyalok szégyene! Talán elfelejtetted, hogy mi volt a parancs? Mindet el kell pusztítani, akárcsak áruló testvéreinket, kik emberrel háltak és utódokat nemzettek!

- Nem felejtettem el! De te, ezt úgysem érted!

- Még is mit?

- Azt, hogy Ő, az én lányom – üvöltöttem zihálva, és reszketve az idegességtől.

- Tudom, hogy ki Ő, ezért nem öltem meg. Ezzel hátat fordított és eltűnt. Én meg csak döbbenten bámultam a hűlt helyét.
  
     Megtörten álltam, és néztem azt a förtelmes világot, mely most már gyermekem otthona. Le nem mehettem parancs nélkül, mert abból háború lenne a sötétség és a fény között. Így más lehetőség nem lévén a tó közepéről figyeltem Őt, míg el nem tűnt a Kék Hold újabb száz esztendőre.

Isten nevében

    Késő este volt, néztem a néma utcát a házam előtt, mikor a teafőző hangos sípolása rántott vissza a jelenbe. Éppen időben. Töltöttem egy csészével, majd lassan kortyolva elfogyasztottam. A nappaliban, a nagy óra elütötte az éjfélt, mire befejeztem. A hatalmas ablakokon beszűrődő telihold ezüstös fénye bevilágította az egész házat, így mikor áthaladtam a szobákon lámpát se kellett gyújtanom, mindent jól láttam.

   A pince lejáratát dupla ajtóval rejtettem el az esetleges kíváncsi szemek elől, így se hang, se szagok, se fény nem jött át rajta. Nagy gondot fordítottam rá, hogy minden tökéletes legyen. Beléptem rajta, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy biztos jól bezártam magam mögött, elindultam, hogy teljesítsem kötelességemet.

   Régi falépcsők vezetettek le az öltözőm ajtajáig, ahol felcsatoltam szöges vezeklő láncaimat, és régi ismerősként üdvözöltem a húsomba maró fájdalmat, majd magamra öltöttem a csuhámat, amit a derekamnál egy kötéllel kötöttem meg. Lábbelit nem viseltem, ahogy elődeim se tették. Lehajtott fejemre csuklyát húztam, úgy mentem tovább.

   

   A helyiséget jól ismertem, így nem kellett látnom, hová is tartok. Előttem az oltár helyezkedett el, mely felett a Megváltó volt megfeszítve a kereszten. Az oltáron hét gyertya állt. Egy jutott a kevélységnek, fösvénységnek, bujaságnak, irigységnek, torkosságnak, haragnak, és végül a restségnek. Mindegyik gyertya előtt egy tál volt, ebbe került az áldozat, melyet a bűnős adott, hogy megbocsájtást nyerjen.

   Mindegyik gyertyát meggyújtottam, majd elvettem a bujaság tálját. Bal kézre a bársonyfüggöny mögött egy nő megkínzott, és megcsonkított teste lógott a fakereszten. Ismertem őt egész kicsi kora óta, jó nevelést kapott, de megfertőzte a bujaság szelleme. Jöttömre felemelte fejét, szemében fájdalom csillogott, de megbánást most sem tanúsított.

- Megbánod bűnödet? - kérdeztem sokadszorra tőle.

- Ártatlan vagyok – válaszolta könyörgően – engedjen el kérem, nem tettem semmi rosszat.

- Elvesztetted erényedet, ez szerinted nem bűn? - vádoltam meg szigorú hangon.

- Ez a mai világban nem bűn, főleg ha két ember szereti egymást – zokogott fel.

   De nem tudott meghatni álszent könyörgése. Közelebb léptem hozzá egészen közel, és csak centik választottak el attól, hogy hozzáérjek, de ennek még csak a gondolatától is irtóztam. Úgy, soha nem tudnék hozzáérni egy tisztátalanhoz.

- Könyörgöm ne bántson – rimánkodott. Könny áztatta arcán a mocsok és a vér kusza ábrákat rajzolt, melyek a hideg verejtékében fürödtek. Kezdett remegni, bőrén mint megannyi apró gyöngy csillogott izzadtsága a gyertyák fényében. Biztos a vérveszteség az oka. Életben tartottam a gyógyszerekkel, így nyújtva meg a vezeklésének idejét. Időt adtam neki, hogy ráeszméljen tettére, és bocsánatért esedezzen. De nem tette, és az idő most lejárt.

- Nem bántalak – suttogtam a fülébe – csak utat mutatok Istenhez. Rémült tekintete örömmel töltött el, melegséget hozott szívembe. A lány összeszedte maradék erejét, hogy kiszabadulhasson béklyói fogságából, de mindhiába, és én közben élvezettel néztem elkínzott testének vergődését, a fájdalomtól és reményvesztettségtől eltorzult arcát. Sikolyai mélyen lelkembe vésték magukat, melyet örömmel fogadtam, és jól elraktároztam a többi mellé, hogy néha elővehessem, és újra átélhessem varázsukat.

   Hangosan imát mondtam a lelkéért, és csak remélhettem, hogy utat talál majd Istenhez.

- Én, Isten hű szolgája, megbocsájtást kérek ennek a bűnös léleknek. Fogad őt magadhoz Uram, és bocsájtsd meg vétkeit – majd egy lassú de precíz mozdulattal szívébe mártottam a kétélű tőrömet. Szemében hitetlenség fénylett, és fájdalom az elvesztett életért. Egy kicsit kijjebb húztam a pengét belőle, hogy vérét felfoghassam és áldozatként bemutathassam, úgy ahogy elődeimtől tanultam. Láttam mikor érte el a vég, szeméből eltűnt az értelem, csupán egy üres tok maradt utána, semmi több, egy újabb takarítani való szemét.