Az havat angyal hozza?

    Hol volt, hol nem volt, zúgó patak mentén, s a köd lepte völgyeken is túl a Nemes Fenyves szomszédságában egy pici falú bújik meg, Trimanor, mely annyit tesz a Hármak Őrhelye. Már a mítoszok korában is itt volt eme falucska, s a kifürkészhetetlen jövő is igényli a jelenlétét.

   Történetem egy téli napon kezdődik nem sokkal a téli napforduló előtt. A hó még nem jött el, s a legkisebbek kérdésére, hogy miért nincs, a bölcs öreg Olren, ki népe nagy tudású tanítója, azt felelte: az angyalok még alszanak, de mikor majd felébrednek hosszú álmukból, s megrázzák szárnyaikat, akkor elered a hó és beborítja a tájat. A csöppeknek ez bőven elég magyarázat volt, de a nagyobbaknak, kik már ismerték a természet jó néhány rejtélyét, ez vajmi kevés vigasz jelentett.

   Bobar, Tumin és Flovel az ifjúk közül valók voltak, ők most tanulták, hogy a hónak nem sok köze van az angyalok szárnyaihoz, az esőnek a békák ugrasztásához, vagy a nyár melegének a télen elfogyasztott napraforgó magjához. A természetnek önálló akarata van a maga szeszélyeivel, melyet tisztelni kell, s tudásunk szerint együtt élni vele, nem kedvünk szerint formálni, mert eljő az idő, mikor fellázad, s akkor csak a szeretet lesz az, amibe kapaszkodhatunk.

   A három ifjú igen kíváncsi természetű volt, így csüngtek minden szaván az öreg Olrennek, ki ezt úgy hálálta meg, hogy csak mesélt és mesélt és mesélt. A tudást meg úgy itták magukba, mint a reggeli harmatot. Egy napon Bobar, hármuk közül a legidősebb, úgy döntött, hogy elmegy és megnézi a mesékből ismert Templomot. Még sosem látott olyat de az elbeszélésekből arra következtetett, hogy ott tartják fogva az angyalokat. És, hogy biztos ez az oka annak, hogy nem esik a hó. A tanítás persze mást mondott, de ő mégsem hitt annak, és látni akarta azt a helyet. Elmesélte aggodalmát Tuminnak és Flovelnek is. Tum egyből egyet értett Bobarral, Flovel azonban kételkedett, de nem szívesen maradt ki semmilyen csínytevésből.

   Így esett, hogy a tiltás ellenére mindhárman felkerekedtek, s nekivágtak a Nemes Fenyvesnek, mert tudták, hogy azon túl fognak választ kapni a kérdéseikre. Léptük csendes volt, mint halk szellő úgy járták az erdőt, még állat sem hallotta neszezésüket. A hajnal első sugarait egy kidőlt gomba törzsén ülve várták. A Nap melege feltöltötte a hajnal óta úton lévő kis manókat, kik mosolyogva köszöntötték a nappal pásztorát, és kérték, legyen kísérőjük hosszú útjukon.

   Egész nap mentek töretlenül, néha dalra fakadtak, vagy népük történetét mesélték egymásnak, melyet ugyan mindenki ismert, mégis úgy hallgatták, mintha most hallották volna először. Tiszta lelkük szárnyalt, akárcsak ők, apró termetük ellenére sebesen járták az erdőt, mezőt, dombot, völgyet. Így történhetett, hogy estére már el is érték a Várost, melynek nem ismerték a nevét, de tudták hogy a Templom ott van.

   Lassan tették meg az első lépteket a kockaköves úton, mert ismeretlen volt számukra, kik csak a puha földet és avart ismerték. Tekintetükben kíváncsisággal vegyes félsz keveredett, de hamar túlléptek rajta, mikor is megszólalt egy hangos valami. Fülükre tapasztották aprócska kezüket, hogy ne legyen olyan hangos. Flovel volt az első kinek megfordult a fejében hogy jobb lenne haza indulni, de ekkor egy óriás ment el mellettük, aki majdnem elsodorta őket hosszú ruhájával, és harsogva megjegyezte a mellette sietőnek, hogy igyekezzenek, mert elkésnek a templomból. Ezt hallván nagyon megörültek, és követni kezdték őket, majd mikor meglátták, mekkora is a Templom, földbegyökerezett a lábuk. Soha életükben nem láttak még ilyen nagy valamit, még az Öreg Tölgy sem volt ekkora, amire oly sokszor felmásztak az elmúlt nyáron.

   Csak ámultak, és nem tudtak betelni a látvánnyal, a Templom körül lévő rengeteg ház már fel sem tűntek nekik. Vagy egy tucat lépcsőn másztak fel az ajtóhoz, ami ugyan zárva volt, de nekik bőven elég volt az az apró kis rés is, amin kiszűrődött egy kis fény. Odabent még jobban elcsodálkoztak, soha nem láttak még ennyi szörnyűséget. A Templomban sok angyal volt bezárva, és láthatóan féltek, mert mosolyogni együk sem mosolygott. A falak, a mennyezet tele volt velük, mintha szörnyű átok ragasztotta volna őket oda.

   Nem is időztek sokáig, azonnal haza indultak, hogy elmeséljék, miért nincsen hó, hogy az óriások bezárták őket. Egész úton egymáshoz sem szóltak, szomorúság vett rajtuk erőt, még a sziporkázó csillagok sem csaltak arcukra mosolyt, mint máskor. Hajnalodott, de még szürkeség fedte a tájat, mikor berontottak Orlen kuckójába, aki már várta őket.

   Izgatottságukban ez fel sem tűnt nekik, inkább egymás szavába vágva mesélték el, hogy mit is láttak a Templomban. A Bölcs Öreg meg csak hallgatta az ifjakat, és mosolygott a mohás bajsza alatt, majd két lélegzetvétel között leültette őket, és fagyöngyvizet adott nekik, mely nyugtatólag hatot rájuk. Még most sem szólt semmit csak nézte őket, és arra a napra emlékezett, amikor ő is ugyan így elszökött és meglátta Templomot.

    Mikor mindenki kiitta a makkot, halkan, szelíd hangon mesélni kezdett. Egy másik világról, emberekről, kiket óriásoknak írtak le ők, akik azért építették a Templomot, hogy megnyugvást találjanak, mert a természet már nem adta meg nekik azt. És azóta is abban épületben keresik. Az angyalok, akiket láttak azok meg csak szobrok, nem igaziak. Erre elkerekedett szemekkel lestek az ősz szakállas Öregre, és nem akarták elhinni, hogy ami ott volt az csak hazugság. Pedig az volt. Erre mindhárman elszégyellték magukat, hogy ilyen butaságokat hordtak össze, és az álmosság is kerülgette már őket. Egyik a másik után ásítozott egyre nagyobbakat. Az egyik sarokban egy nagy barna levél egyre jobban hívogattak őket, amit el is fogadtak. Mindhárman összegömbölyödtek rajta, és mély álomba merültek.

   Orlen eloltotta a már alig pislákoló mécsest, levélsüveget vett és kiállt az ajtóba,hogy nézze a szelíden szállingózó hópihéket, s közben egy régi vers jutott az eszébe, melyet igen rég mondott már el bárkinek is.

Valahogy így hangzott:

Ti őrlelkek ott fent

Régik és újak

Kísérjetek erdőn, mezőn

védelmezőn.

Örökkön óvjátok népemet

s mi legendákkal védünk titeket,

s ahogy a gyermekek a bölcseket,

mi is úgy tiszteljük a Nagy Szellemet.

Két világ gyermeke

    Több ezer csillag szikrázott az égen, s fényük alatt, a világ tetején, egy angyali teremtés táncolt. Ahogy ott álltam, és csodáltam karcsú alakját, könnyed mozdulatait, boldogságtól ragyogó arcát, teljesen megfeledkeztem mindenről. Sok idő telt el így, tán évtizedek is, s mégsem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ha időm, s feladatom engedte, mindig a közelében voltam.
  
    Számomra ő egy csoda volt, egy égi tünemény. Köztünk élt, de ha mégis úgy éreztem veszély fenyegeti, mindig védő szárnyim alá vontam. Képtelen lennék elviselni, ha bármi baja esne.

    Teljesen belemerültem táncába, s észre sem vettem, hogy feljött a második hold, mely száz évente csupán egyszer egy hétig vendégeskedik az égbolton. A Kék Holdat csak az égiek láthatták, s csak mi értettük meg varázslatát. Mikor a fejünk fölé ért, és kiteljesedett, a táj megváltozott. Láthatóvá tette mindazt, amit eddig a természet elrejtett a szemünk elöl. A tavak üveggé váltak, s bepillantást engedtek egy másik világba, mely egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő. Ha nem volt muszáj nem igen mentem oda le. Heléne-t azonban megbabonázta az ismeretlen világ. Mikor észrevette jelenlétem, még izgatottabb lett.

- Uram – szólított meg, majd meghajolt.

- Igen gyermek?

- Mi az a világ odalent?

- Földnek hívják. 

- Föld – ízlelgette a szót, és közben nézte az alatta elterülő várost. Szeme egyre jobban csillogott a kíváncsiságtól, ami nekem nem nagyon tetszett. Néztem őt, és közben olyan érzés tört rám, mintha mindent elvesztettem volna. Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges lenne, de az eszem már tudta, amit a szívem nem akart elfogadni. El fogom veszíteni őt.

- Lemehetek megnézni?- kérdezte.

- Nem!- csattantam fel, mire hátrahőkölt. A mindig vidám szemekben most csalódottság és szomorúság költözött, mivel szavam parancs volt mindenkinek, de Ő, mégis újrapróbálkozott.

- Kérem, Uram – nézett könyörgően rám, de nem hatott meg, még akkor sem, mikor eleredtek könnyei, akár a nyári zápor. Nem engedhettem kérésének, mert ha megteszem, örökre elveszítem.

   Sírdogálva, megtörten a döntésemtől, elbotorkált a tó közepéig, és onnan nézte a helyet, ahova sosem juthat el.

- Üdvözöllek Gábriel! - Köszönt rám testvérem. Észre sem vettem érkezését.

- Légy üdvözölve Mihály!

- Mi történt itt? - érdeklődött.

- Igazán semmiség az egész.

- Ne vedd rossz néven, de Atyánk trónjáig hallani lehetett a hangodat – nézett rám mindenttudóan. Na, erre nem számítottam.

- Elébe járulok, és bocsánatot kérek – tettem ígéretet.

- Helyes, és akkor most megkérdezem utoljára, MI TÖRTÉNT? - nézett rám átható tekintettel, melyet nem bírtam sokáig állni. Elfordultam, s Heléne megtört alakját figyeltem, de válaszolni nem tudtam.

- Gábriel, enged el! Ő nem tartozik közénk! – mondta, ami inkább hangzott parancsnak.

- Nem tehetem – suttogtam magam elé.

- De még mennyire, hogy teheted. Ő egy nephilim, és nincs helye a Mennyei Városban. Ezt Te is tudod.

- De megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá.

- Elég felelőtlen ígért volt. Küld le! Ne vond Atyánk haragját magadra.

- Képtelen vagyok megtenni.

- Akkor megteszem én – és már indult is a lány után.

- Neee! - kiáltottam úgy, hogy még az ég is beleremegett, és Mihály után vetettem magamat, de csak egy pillanattal késtem el. Heléne eltűnt.

- Mit tettél! - ordítottam rá.

- Ő egy fattyú! Az angyalok szégyene! Talán elfelejtetted, hogy mi volt a parancs? Mindet el kell pusztítani, akárcsak áruló testvéreinket, kik emberrel háltak és utódokat nemzettek!

- Nem felejtettem el! De te, ezt úgysem érted!

- Még is mit?

- Azt, hogy Ő, az én lányom – üvöltöttem zihálva, és reszketve az idegességtől.

- Tudom, hogy ki Ő, ezért nem öltem meg. Ezzel hátat fordított és eltűnt. Én meg csak döbbenten bámultam a hűlt helyét.
  
     Megtörten álltam, és néztem azt a förtelmes világot, mely most már gyermekem otthona. Le nem mehettem parancs nélkül, mert abból háború lenne a sötétség és a fény között. Így más lehetőség nem lévén a tó közepéről figyeltem Őt, míg el nem tűnt a Kék Hold újabb száz esztendőre.