Trux Béla - Akkon ostroma

    Az első kötet, A templomos lovag után nagyon vártam a folytatást, bíztam benne, hogy legalább olyan jó lesz, s be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet.

 

   A történet közvetlenül az első rész végén folytatódik: Tristan felépült lábsérüléséből, s bár fizikailag meggyógyul, de a lelkén hatalmas sebek tátonganak. Megingott a hite mind önmagában, mind a Templomos Rendben. Mindeközben a városon is nyugtalanság lesz urrá, érzi, hogy valami változni fog. Kaláun szultán meghalt és fia Al-Asraf Khalil veszi át a helyét, aki elhatározza, hogy kiűzi a frandzsokat végleg a Szentföldről.

 

    A csata hosszú felvezetés után ebben a kötetben bontakozik ki, az író a frandzsok szemszöge mellett a muszlimokét is igyekszik hitelesen bemutatni úgy, hogy megértsük szándékaikat és gondolataikat, hogy aztán az európai olvasó akaratlanul is ''oldalt vált'', s úgy érzi a muszlimoknak van igazuk. Akkon város vezetőinek viselkedése, a városirányítási stílusok és a problémamegoldási készségük teljes mértékben alátámasztja azt a szomorú sejtelmet, hogy nem európai vezetők – vagy legalábbis annak titulált emberek – kezébe való a város.

Az író több szemszögből mutatja meg nekünk a történteket: az egyszerű csavargóétól a királyig, s ez a műnek megadja azt a mélységet, mely által az olvasó jobban átláthatja a korabeli problémák diverzitását, szemszögenként a fontossági sorrendeket és a megoldási lehetőségeket.

 

    Tristan karaktere igen nagy változáson megy keresztül. Apránként kapjuk meg a vele kapcsolatos információkat, mindig csak annyit, ami az adott helyzetben szükséges. Olykor előfordul, hogy a véletlen és akaratlanság látszatát keltve olyan tudás is a szemünk elé tárul, melynek szándékolt közlése csak jóval később derül ki.

 

    A szereplők személyisége részletgazdag lett: hús-vér embereket ismerhetünk meg, akiknek érezhetjük gondjaikat, öröműket, félelmeiket, kétségeiket és reményeiket. Az új karaktereket, ahogy Tristannal kapcsolatos információk esetében is, mindig jóval elöbb ismerhetjük meg, mint ahogy a történet felfedné szerepüket így fokozva kíváncsiságunkat, s színessé, izgalmassá és lendületessé téve a regényt ezáltal.

 

    A műben jelen van a misztikum is, amiben nem merül el az író, csak annyira, hogy felcsigázza az olvasó érdeklődését, s kérdések merüljenek fel benne.

 

   A történetben sok idegen kifejezés található: például korabeli gépek és eszközök, amire nem ad magyarázatot vagy leírást. Ezt az író az internetes közösségi oldalán pótolja, de célszerűbbnek találnám, ha ezt lábjegyzetben vagy szószedetben tenné meg, gondolván a számítástechnikát és a 21. századi közösségi médiát kevésbé előnybe részesítő olvasótáborára. Emellett viszont kiemelendőnek találom a regény nyelvezetét, mely eredetiségével és egyediségével sikerült megfognia – jelen olvasó érzete szerint – a korabeli stílust és nyelvezetet ezzel is korhű ábrázolást és világképet tárva a lelkes közönség felé.

 

    Mindent összevetve egy igen összetett és jól kidolgozott történelmi regény, s remélem több hasonló művel örvendeztett meg minket az író.

Az havat angyal hozza?

    Hol volt, hol nem volt, zúgó patak mentén, s a köd lepte völgyeken is túl a Nemes Fenyves szomszédságában egy pici falú bújik meg, Trimanor, mely annyit tesz a Hármak Őrhelye. Már a mítoszok korában is itt volt eme falucska, s a kifürkészhetetlen jövő is igényli a jelenlétét.

   Történetem egy téli napon kezdődik nem sokkal a téli napforduló előtt. A hó még nem jött el, s a legkisebbek kérdésére, hogy miért nincs, a bölcs öreg Olren, ki népe nagy tudású tanítója, azt felelte: az angyalok még alszanak, de mikor majd felébrednek hosszú álmukból, s megrázzák szárnyaikat, akkor elered a hó és beborítja a tájat. A csöppeknek ez bőven elég magyarázat volt, de a nagyobbaknak, kik már ismerték a természet jó néhány rejtélyét, ez vajmi kevés vigasz jelentett.

   Bobar, Tumin és Flovel az ifjúk közül valók voltak, ők most tanulták, hogy a hónak nem sok köze van az angyalok szárnyaihoz, az esőnek a békák ugrasztásához, vagy a nyár melegének a télen elfogyasztott napraforgó magjához. A természetnek önálló akarata van a maga szeszélyeivel, melyet tisztelni kell, s tudásunk szerint együtt élni vele, nem kedvünk szerint formálni, mert eljő az idő, mikor fellázad, s akkor csak a szeretet lesz az, amibe kapaszkodhatunk.

   A három ifjú igen kíváncsi természetű volt, így csüngtek minden szaván az öreg Olrennek, ki ezt úgy hálálta meg, hogy csak mesélt és mesélt és mesélt. A tudást meg úgy itták magukba, mint a reggeli harmatot. Egy napon Bobar, hármuk közül a legidősebb, úgy döntött, hogy elmegy és megnézi a mesékből ismert Templomot. Még sosem látott olyat de az elbeszélésekből arra következtetett, hogy ott tartják fogva az angyalokat. És, hogy biztos ez az oka annak, hogy nem esik a hó. A tanítás persze mást mondott, de ő mégsem hitt annak, és látni akarta azt a helyet. Elmesélte aggodalmát Tuminnak és Flovelnek is. Tum egyből egyet értett Bobarral, Flovel azonban kételkedett, de nem szívesen maradt ki semmilyen csínytevésből.

   Így esett, hogy a tiltás ellenére mindhárman felkerekedtek, s nekivágtak a Nemes Fenyvesnek, mert tudták, hogy azon túl fognak választ kapni a kérdéseikre. Léptük csendes volt, mint halk szellő úgy járták az erdőt, még állat sem hallotta neszezésüket. A hajnal első sugarait egy kidőlt gomba törzsén ülve várták. A Nap melege feltöltötte a hajnal óta úton lévő kis manókat, kik mosolyogva köszöntötték a nappal pásztorát, és kérték, legyen kísérőjük hosszú útjukon.

   Egész nap mentek töretlenül, néha dalra fakadtak, vagy népük történetét mesélték egymásnak, melyet ugyan mindenki ismert, mégis úgy hallgatták, mintha most hallották volna először. Tiszta lelkük szárnyalt, akárcsak ők, apró termetük ellenére sebesen járták az erdőt, mezőt, dombot, völgyet. Így történhetett, hogy estére már el is érték a Várost, melynek nem ismerték a nevét, de tudták hogy a Templom ott van.

   Lassan tették meg az első lépteket a kockaköves úton, mert ismeretlen volt számukra, kik csak a puha földet és avart ismerték. Tekintetükben kíváncsisággal vegyes félsz keveredett, de hamar túlléptek rajta, mikor is megszólalt egy hangos valami. Fülükre tapasztották aprócska kezüket, hogy ne legyen olyan hangos. Flovel volt az első kinek megfordult a fejében hogy jobb lenne haza indulni, de ekkor egy óriás ment el mellettük, aki majdnem elsodorta őket hosszú ruhájával, és harsogva megjegyezte a mellette sietőnek, hogy igyekezzenek, mert elkésnek a templomból. Ezt hallván nagyon megörültek, és követni kezdték őket, majd mikor meglátták, mekkora is a Templom, földbegyökerezett a lábuk. Soha életükben nem láttak még ilyen nagy valamit, még az Öreg Tölgy sem volt ekkora, amire oly sokszor felmásztak az elmúlt nyáron.

   Csak ámultak, és nem tudtak betelni a látvánnyal, a Templom körül lévő rengeteg ház már fel sem tűntek nekik. Vagy egy tucat lépcsőn másztak fel az ajtóhoz, ami ugyan zárva volt, de nekik bőven elég volt az az apró kis rés is, amin kiszűrődött egy kis fény. Odabent még jobban elcsodálkoztak, soha nem láttak még ennyi szörnyűséget. A Templomban sok angyal volt bezárva, és láthatóan féltek, mert mosolyogni együk sem mosolygott. A falak, a mennyezet tele volt velük, mintha szörnyű átok ragasztotta volna őket oda.

   Nem is időztek sokáig, azonnal haza indultak, hogy elmeséljék, miért nincsen hó, hogy az óriások bezárták őket. Egész úton egymáshoz sem szóltak, szomorúság vett rajtuk erőt, még a sziporkázó csillagok sem csaltak arcukra mosolyt, mint máskor. Hajnalodott, de még szürkeség fedte a tájat, mikor berontottak Orlen kuckójába, aki már várta őket.

   Izgatottságukban ez fel sem tűnt nekik, inkább egymás szavába vágva mesélték el, hogy mit is láttak a Templomban. A Bölcs Öreg meg csak hallgatta az ifjakat, és mosolygott a mohás bajsza alatt, majd két lélegzetvétel között leültette őket, és fagyöngyvizet adott nekik, mely nyugtatólag hatot rájuk. Még most sem szólt semmit csak nézte őket, és arra a napra emlékezett, amikor ő is ugyan így elszökött és meglátta Templomot.

    Mikor mindenki kiitta a makkot, halkan, szelíd hangon mesélni kezdett. Egy másik világról, emberekről, kiket óriásoknak írtak le ők, akik azért építették a Templomot, hogy megnyugvást találjanak, mert a természet már nem adta meg nekik azt. És azóta is abban épületben keresik. Az angyalok, akiket láttak azok meg csak szobrok, nem igaziak. Erre elkerekedett szemekkel lestek az ősz szakállas Öregre, és nem akarták elhinni, hogy ami ott volt az csak hazugság. Pedig az volt. Erre mindhárman elszégyellték magukat, hogy ilyen butaságokat hordtak össze, és az álmosság is kerülgette már őket. Egyik a másik után ásítozott egyre nagyobbakat. Az egyik sarokban egy nagy barna levél egyre jobban hívogattak őket, amit el is fogadtak. Mindhárman összegömbölyödtek rajta, és mély álomba merültek.

   Orlen eloltotta a már alig pislákoló mécsest, levélsüveget vett és kiállt az ajtóba,hogy nézze a szelíden szállingózó hópihéket, s közben egy régi vers jutott az eszébe, melyet igen rég mondott már el bárkinek is.

Valahogy így hangzott:

Ti őrlelkek ott fent

Régik és újak

Kísérjetek erdőn, mezőn

védelmezőn.

Örökkön óvjátok népemet

s mi legendákkal védünk titeket,

s ahogy a gyermekek a bölcseket,

mi is úgy tiszteljük a Nagy Szellemet.

Isten nevében

    Késő este volt, néztem a néma utcát a házam előtt, mikor a teafőző hangos sípolása rántott vissza a jelenbe. Éppen időben. Töltöttem egy csészével, majd lassan kortyolva elfogyasztottam. A nappaliban, a nagy óra elütötte az éjfélt, mire befejeztem. A hatalmas ablakokon beszűrődő telihold ezüstös fénye bevilágította az egész házat, így mikor áthaladtam a szobákon lámpát se kellett gyújtanom, mindent jól láttam.

   A pince lejáratát dupla ajtóval rejtettem el az esetleges kíváncsi szemek elől, így se hang, se szagok, se fény nem jött át rajta. Nagy gondot fordítottam rá, hogy minden tökéletes legyen. Beléptem rajta, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy biztos jól bezártam magam mögött, elindultam, hogy teljesítsem kötelességemet.

   Régi falépcsők vezetettek le az öltözőm ajtajáig, ahol felcsatoltam szöges vezeklő láncaimat, és régi ismerősként üdvözöltem a húsomba maró fájdalmat, majd magamra öltöttem a csuhámat, amit a derekamnál egy kötéllel kötöttem meg. Lábbelit nem viseltem, ahogy elődeim se tették. Lehajtott fejemre csuklyát húztam, úgy mentem tovább.

   

   A helyiséget jól ismertem, így nem kellett látnom, hová is tartok. Előttem az oltár helyezkedett el, mely felett a Megváltó volt megfeszítve a kereszten. Az oltáron hét gyertya állt. Egy jutott a kevélységnek, fösvénységnek, bujaságnak, irigységnek, torkosságnak, haragnak, és végül a restségnek. Mindegyik gyertya előtt egy tál volt, ebbe került az áldozat, melyet a bűnős adott, hogy megbocsájtást nyerjen.

   Mindegyik gyertyát meggyújtottam, majd elvettem a bujaság tálját. Bal kézre a bársonyfüggöny mögött egy nő megkínzott, és megcsonkított teste lógott a fakereszten. Ismertem őt egész kicsi kora óta, jó nevelést kapott, de megfertőzte a bujaság szelleme. Jöttömre felemelte fejét, szemében fájdalom csillogott, de megbánást most sem tanúsított.

- Megbánod bűnödet? - kérdeztem sokadszorra tőle.

- Ártatlan vagyok – válaszolta könyörgően – engedjen el kérem, nem tettem semmi rosszat.

- Elvesztetted erényedet, ez szerinted nem bűn? - vádoltam meg szigorú hangon.

- Ez a mai világban nem bűn, főleg ha két ember szereti egymást – zokogott fel.

   De nem tudott meghatni álszent könyörgése. Közelebb léptem hozzá egészen közel, és csak centik választottak el attól, hogy hozzáérjek, de ennek még csak a gondolatától is irtóztam. Úgy, soha nem tudnék hozzáérni egy tisztátalanhoz.

- Könyörgöm ne bántson – rimánkodott. Könny áztatta arcán a mocsok és a vér kusza ábrákat rajzolt, melyek a hideg verejtékében fürödtek. Kezdett remegni, bőrén mint megannyi apró gyöngy csillogott izzadtsága a gyertyák fényében. Biztos a vérveszteség az oka. Életben tartottam a gyógyszerekkel, így nyújtva meg a vezeklésének idejét. Időt adtam neki, hogy ráeszméljen tettére, és bocsánatért esedezzen. De nem tette, és az idő most lejárt.

- Nem bántalak – suttogtam a fülébe – csak utat mutatok Istenhez. Rémült tekintete örömmel töltött el, melegséget hozott szívembe. A lány összeszedte maradék erejét, hogy kiszabadulhasson béklyói fogságából, de mindhiába, és én közben élvezettel néztem elkínzott testének vergődését, a fájdalomtól és reményvesztettségtől eltorzult arcát. Sikolyai mélyen lelkembe vésték magukat, melyet örömmel fogadtam, és jól elraktároztam a többi mellé, hogy néha elővehessem, és újra átélhessem varázsukat.

   Hangosan imát mondtam a lelkéért, és csak remélhettem, hogy utat talál majd Istenhez.

- Én, Isten hű szolgája, megbocsájtást kérek ennek a bűnös léleknek. Fogad őt magadhoz Uram, és bocsájtsd meg vétkeit – majd egy lassú de precíz mozdulattal szívébe mártottam a kétélű tőrömet. Szemében hitetlenség fénylett, és fájdalom az elvesztett életért. Egy kicsit kijjebb húztam a pengét belőle, hogy vérét felfoghassam és áldozatként bemutathassam, úgy ahogy elődeimtől tanultam. Láttam mikor érte el a vég, szeméből eltűnt az értelem, csupán egy üres tok maradt utána, semmi több, egy újabb takarítani való szemét.