Két világ gyermeke

    Több ezer csillag szikrázott az égen, s fényük alatt, a világ tetején, egy angyali teremtés táncolt. Ahogy ott álltam, és csodáltam karcsú alakját, könnyed mozdulatait, boldogságtól ragyogó arcát, teljesen megfeledkeztem mindenről. Sok idő telt el így, tán évtizedek is, s mégsem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ha időm, s feladatom engedte, mindig a közelében voltam.
  
    Számomra ő egy csoda volt, egy égi tünemény. Köztünk élt, de ha mégis úgy éreztem veszély fenyegeti, mindig védő szárnyim alá vontam. Képtelen lennék elviselni, ha bármi baja esne.

    Teljesen belemerültem táncába, s észre sem vettem, hogy feljött a második hold, mely száz évente csupán egyszer egy hétig vendégeskedik az égbolton. A Kék Holdat csak az égiek láthatták, s csak mi értettük meg varázslatát. Mikor a fejünk fölé ért, és kiteljesedett, a táj megváltozott. Láthatóvá tette mindazt, amit eddig a természet elrejtett a szemünk elöl. A tavak üveggé váltak, s bepillantást engedtek egy másik világba, mely egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő. Ha nem volt muszáj nem igen mentem oda le. Heléne-t azonban megbabonázta az ismeretlen világ. Mikor észrevette jelenlétem, még izgatottabb lett.

- Uram – szólított meg, majd meghajolt.

- Igen gyermek?

- Mi az a világ odalent?

- Földnek hívják. 

- Föld – ízlelgette a szót, és közben nézte az alatta elterülő várost. Szeme egyre jobban csillogott a kíváncsiságtól, ami nekem nem nagyon tetszett. Néztem őt, és közben olyan érzés tört rám, mintha mindent elvesztettem volna. Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges lenne, de az eszem már tudta, amit a szívem nem akart elfogadni. El fogom veszíteni őt.

- Lemehetek megnézni?- kérdezte.

- Nem!- csattantam fel, mire hátrahőkölt. A mindig vidám szemekben most csalódottság és szomorúság költözött, mivel szavam parancs volt mindenkinek, de Ő, mégis újrapróbálkozott.

- Kérem, Uram – nézett könyörgően rám, de nem hatott meg, még akkor sem, mikor eleredtek könnyei, akár a nyári zápor. Nem engedhettem kérésének, mert ha megteszem, örökre elveszítem.

   Sírdogálva, megtörten a döntésemtől, elbotorkált a tó közepéig, és onnan nézte a helyet, ahova sosem juthat el.

- Üdvözöllek Gábriel! - Köszönt rám testvérem. Észre sem vettem érkezését.

- Légy üdvözölve Mihály!

- Mi történt itt? - érdeklődött.

- Igazán semmiség az egész.

- Ne vedd rossz néven, de Atyánk trónjáig hallani lehetett a hangodat – nézett rám mindenttudóan. Na, erre nem számítottam.

- Elébe járulok, és bocsánatot kérek – tettem ígéretet.

- Helyes, és akkor most megkérdezem utoljára, MI TÖRTÉNT? - nézett rám átható tekintettel, melyet nem bírtam sokáig állni. Elfordultam, s Heléne megtört alakját figyeltem, de válaszolni nem tudtam.

- Gábriel, enged el! Ő nem tartozik közénk! – mondta, ami inkább hangzott parancsnak.

- Nem tehetem – suttogtam magam elé.

- De még mennyire, hogy teheted. Ő egy nephilim, és nincs helye a Mennyei Városban. Ezt Te is tudod.

- De megígértem az anyjának, hogy vigyázok rá.

- Elég felelőtlen ígért volt. Küld le! Ne vond Atyánk haragját magadra.

- Képtelen vagyok megtenni.

- Akkor megteszem én – és már indult is a lány után.

- Neee! - kiáltottam úgy, hogy még az ég is beleremegett, és Mihály után vetettem magamat, de csak egy pillanattal késtem el. Heléne eltűnt.

- Mit tettél! - ordítottam rá.

- Ő egy fattyú! Az angyalok szégyene! Talán elfelejtetted, hogy mi volt a parancs? Mindet el kell pusztítani, akárcsak áruló testvéreinket, kik emberrel háltak és utódokat nemzettek!

- Nem felejtettem el! De te, ezt úgysem érted!

- Még is mit?

- Azt, hogy Ő, az én lányom – üvöltöttem zihálva, és reszketve az idegességtől.

- Tudom, hogy ki Ő, ezért nem öltem meg. Ezzel hátat fordított és eltűnt. Én meg csak döbbenten bámultam a hűlt helyét.
  
     Megtörten álltam, és néztem azt a förtelmes világot, mely most már gyermekem otthona. Le nem mehettem parancs nélkül, mert abból háború lenne a sötétség és a fény között. Így más lehetőség nem lévén a tó közepéről figyeltem Őt, míg el nem tűnt a Kék Hold újabb száz esztendőre.

A kis hableány

A Boszorkány szemszögéből, és szabad elgondolásban

    Lebegek, hagyom, hogy az áramlatok kedvükre hordozzanak képzeletbeli tenyerükön. A Nap erősen tűz, de éltető közegünk a víz megtöri, s csak néhány sugarát engedi le hozzánk. Így kellemes félhomályban tölthettem mindennapjaimat s tervezgethettem a jövőt. De legjobban azokat a pillanatokat kedveltem, mikor kiürült az elmém, és még egy apró gondolattöredék sem háborgatott, szerettem a magányt és a csöndet.

    A körülvevő hangokat már nem tudtam ilyen jól kizárni, azt az áramlatok szállították rendületlenül. Ennek köszönhetően igen tájékozott voltam a tengerek és az óceánok történéseiről. Ezeket az tudásmorzsákat természetesen igyekeztem a lehető legjobban felhasználni.

    Egy kósza északi áramlat énekszót hozott. Hol éles magasba ívelőt, hol mély dörmögőt, gyorsat, cifrásat és nyújtott kényelmeskedőt. Tehát eltelt egy újabb év. A bálnák énekéhez, melyet szerettem, azonban most egy másik hang is társult. Na, ezt már gyűlöltem, attól a naptól kezdve, hogy meghallottam. Az övé volt a vizek legszebb orgánuma. Akárhányszor, ha csak egy énekfoszlányát is magával hozta az óceán, mindig úgy feldühödtem, hogy minden élő menekült a közelemből.

    Régi történet, de sajnos a mai napig elevenen él az emlékezetemben. Egy alig 15 éves sellőcske nemet mondott egy igazán méltányos ajánlatomra. Talán jobb lett volna, ha végzek vele... Kitudja.

    Várjunk csak! Ébredt fel bennem valami mélyről jövő kíváncsiság, melyhez egy gonosz sejtelem is párosult, és ez elégedettséggel töltötte meg szívemet. Tehát, ha bálnák vannak arra fent, és ő is a közelében úszkál, akkor az akár érdekes is lehet. Ezt muszáj közelebbről megnéznem.

- Seral!- csattantam fel.

- Parancsodra – hajolt meg előttem egy ifjú sellőfi. Mindig büszkeséggel tekintettem a trófeáimra, és ő közöttük is igen szép példány volt. Alkut kötött velem valami nő miatt, de nem jött be a számítása. Így én nézhetem szomorú vonásait élete végéig, de ellentétben vele, én ettől jól éreztem magam.

- Velem jössz, van egy kis dolgunk – amint indultam, ő szó nélkül követett, mint hűséges árnyékom. Gyors tempót diktáltam, mert nem akartam lemaradni semmiről. Éreztem, hogy jó napom lesz. Hamar meg is találtuk őket. Volt néhány kiszögelés a közelben, ahonnan remek kilátás nyílt a műsorra úgy, hogy a lány nem láthatott minket. Elég szórakoztató a reménytelen szerelem, és ez itt előttünk, ez már régi mese volt, csak új köntösben.

- Seral, jól látsz mindent? - kérdeztem önelégülten.

- Igen jól – horgasztotta le a fejét. Szeretem mikor látja, hogy nem csak ő ostoba, hátha megérti végre, hogy a szerelem egy fölösleges érzelem.

- Helyes, nem venném a lelkemre, ha lemaradnál egy aprócska részletről is – adtam az aggódót.

   A műsor pedig máris indult. Az első felvonás mindig ugyan az: jön egy halászhajó, és leöl pár bálnát, amit annak ellenére, hogy nem tartanak jónak, engem is felháborít, de persze nem annyira, hogy közbe is avatkozzak. Úgy a második, harmadik bálna környékén jött a következő felvonás. Míg az Éji Boszorkány fedélzetén véres munka folyt, addig felbukkant a Herceg nevű állatvédőktől hemzsegő kis hajó, és ezzel együtt Arielle is. Rémes, hogy oda volt még mindig a hajó kapitányáért.

- Talán, most nekünk is be kéne szállnunk a mókába... - gondolkodtam hangosan. Hátha végre sikerül megkötnöm azt az alkut a kis pikkelyessel, és ezzel az elhatározásomat tettek követték.

   Kiterjesztettem a hatalmamat, s a tengert erős szél kezdte korbácsolni. Hatalmas tajtékok ostromolták a hajókat, úgy dobálták őket mintha csak egy darab deszkák lennének. A halászok a zsákmányukat mentették, s nem foglalkoztak azokkal, akik a hullámsírba kerültek. A Herceg rosszabbul járt a viharral, mert fele akkora hajó volt. Ők nem vesztettek embert, még. A kis szerelmes sellőnk meg nem győzött ide-oda úszni arra várva, hogy mikor esik valaki be a vízbe arról a bizonyos hajóról. Imádta játszani az önzetlen megmentőt. Milyen szánalmas.

    A kapitány a fedélzeten próbálta menteni a felszerelésüket, páran segítettek neki, mikor egy erősebb hullám lesodorta őt másodmagával az óceánba.

- Apa! - hallottam meg egy kiáltást.

- Fiam!? - jött rá a kétségbeesett válasz, de nem találták egymást. Eljött végre az én időm. Örvényt kavartam alattuk, mely a lábuknál fogva egyszerre rántotta őket a mélybe, és húzta egyre lejjebb. Ezt a jelenetet egy éles sikoly tette még élvezetesebbé, csak az volt a gond, hogy nem attól származott, akitől vártam. A felborulás szélén himbálódzó hajó korlátjánál állt egy alak, tőle származott ez a rémült kiáltás.

    Arielle meg azon igyekezett, hogy a felszínre rángassa a két férfit. A kettő együtt nehéz volt, így hol az egyiket hol a másikat húzta fel, de az örvény ragaszkodott prédájához, és nem engedte őket.

- Arielle! - kiáltottam oda neki, mint aki csak most érkezett.

- Segíts kérlek! - küzdött elszántan a két emberrel.

- Szívesen segítek, de annak ára van – mosolyodtam el barátságosan.

- De meghalnak ha nem segítesz gyorsan – nézett egy pillanatra rám elkeseredetten.

- Ugyan kedves, sokan meghalnak közülük, miért kéne, hogy ők érdekeljenek?

- Mert ők... - hagyta félbe mert épp a másik test után kapott – ugyan olyan érző lények mint mi.

- Valóban? - gondolkodtam el egy pillanatra - Alkut ajánlok, ha beleegyezel az egyiket meg tudod menteni, de hogy melyiket, csak rajtad múlik – néztem rá kedvesen. Láttam rajta, hogy azonnal igent mondott volna még azelőtt, hogy elárulom a feltételeket, de mégis visszakozott. Átkozott neveltetés. Bár tény, nem egyszerű a döntés. Szívszerelmét mentse, vagy annak a fiát, aki talán az övé is lehetett volna. A kérdés persze az, hogy mekkora fájdalmat akar okozni a másik nőnek. Ha nekem kéne választanom, én a férfit menteném, és hagynám a fiút veszni. Így bosszút állhatnék, elvégre ha elvette tőlem, akkor maradjon is vele örökre, bár ez én vagyok. Na, vajon a mi kis hableányunk hogyan dönt. Nem hittem volna hogy ilyen izgalmakkal teli napom lesz, kár hogy ritkán adódik ilyen.

- Az egyik élet ára a hangod, és hogy engem kell szolgálnod életed végéig, persze ebből az is következik, hogy soha többé nem láthatod az embereket – tettem meg az ajánlatomat. Igen, ez jó lesz így – veregettem vállon magam. Elvégre nem vagyok én kegyetlen, mégis hogy várhatnám el szegény teremtéstől, hogy miután feláldozta mindenét, még néznie is kelljen a másik boldogságát. Még magam is meglepem milyen nagylelkű tudok lenni.

- Nos, hogy döntöttél? - néztem rá várakozóan - Tudod a világért sem akarlak sürgetni, de az ő idejük véges.

- Rendben, megegyeztünk – nyújtotta felém szabad kezét, és én elfogadtam. Mióta várok már erre a pillanatra. Az alku megköttetett, majd egy utolsó sikoly hagyta el a kis Arielle száját, mikor látta elmerülni élete szerelmét a mélységben. A fiút választotta.

- Látod Seral, mindennek ára van – hívtam fel a szolgám figyelmét a történtek lényegi mondani valójára, és közben csak kacagtam, és kacagtam immár a világ legszebb hangján.

   A vihar szinte azonnal csendesedni kezdett, az ég kitisztult, és a tenger is megnyugodott. A Herceg fedélzetén egy nő megtörten bámulta a vizet, és keresett valamit, vagy inkább valakiket? Egészen tisztán lehetett látni, még ilyen mélyről is reményvesztett vonásait, ami valahonnan ismerősnek hatott.

- Neee! - kiáltotta el magát Seral mellettem. Mi van? - döbbentem meg. Mire felé fordultam már alig láttam alakját, ahogy a mélységbe vetette magát. Ez egy kicsit összezavart. Miért megy az ember után? Miért tenne jót Arielle-nek? Sorstársat lát benne, vagy mi? Nagyon furcsák ezek a sellők, lassan már ott tartok, hogy meg sem akarom érteni őket. Morfondírozásom közben felnéztem a hajóra, ahol már húzták fel a fedélzetre a fiút, és akkor, ahogy néztem a nőt, aki a karjaiba zárta, megvilágosodtam. Hát persze! Ekkor Seral majd fellökve engem, a férfit a felszínre lökte, és még pont elcsíptem azt a pillanatot, mikor a sellő és a nő tekintete találkozott. Ááá, kész hányinger, a reggeli alga csak úgy kavargott a gyomromban.

- Indulunk azonnal! – adtam ki a parancsot. Amilyen jól indult a napom olyan pocsék vége lett, legalább az egyik igazán meghalhatott volna, de most komolyan. Na mindegy, amit akartam azt megkaptam, Seralt kivételesen okkal büntethetem meg, a többi nem számít.

Lángra lobban

„ A hűség a legkegyetlenebb béklyó” - Ákos

    Érzem Őt, a bennem szunnyadó féktelen erőt, melyet láncra vertek, amit már soha többé nem én irányítok, mert olyan esküt tettem, ami megszeghetetlen.

     A Véres Mezőn kezdődött minden, Brielle-tel, a legjobb és egyetlen barátnőmmel élveztük a tavasz első napját. Tisztán emlékszem, ahogy a nap melegítette az arcomat, a friss zöld fű csiklandozta mezítelen talpamat, és a lágy szellő ölelte táncoló testemet. Erre vártunk egész télen, hogy végre szabadok legyünk, mert ez a tavasz más volt, mint a többi.

      Mindketten a Zentor hegy népének leszármazottai voltunk, és így, hogy elértük a tizenhatodik életévünket, elérkezett az idő, hogy beavatott Zeniszek legyünk, vagyis a népünk védelmezői. Nemzedékenként hárman születnek rendkívüli adottságokkal, ahogy mi is, de hogy ki a harmadik azt nem tudtuk, és a mi kilétünkről is csak a szüleinknek volt tudomása, mert mindig máshova születtek a védelmezők.

     Kellemes és tökéletes nap volt, alig vártuk, hogy végre eljöjjön az este, a beavatásunk. A lágy szellővel versenyeztünk, s mint két lepke egymást kergettük a zöldellő réten, ami a szemünk láttára lett egyre üdébb és vidámabb. Délre már szinte az egészet virágok ezrei borították, és bódító illatukat ontották. Leheveredtünk egymás mellé, és a kékebbnél kékebb égen néztük a kóbor bárányfelhőket, és közben azt játszottuk, hogy ujjainkkal egyiket a másikkal elkergetjük. Boldog kacagásunk, mint üde nyári zápor olyan volt, mindig vidámságot loptunk vele az emberek szívébe.

   
     Úgy lekötött bennünk az este kibeszélése, hogy csak későn vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül. Néhány fiú közeledett felénk, nem ismertük fel egyiküket sem, biztos egy messzebbi faluból valósiak. Nem volt szabad idegenekkel szóba állnunk, így felkerekedtünk és elindultunk haza. Félúton utolértek minket.

   
     Nem foglalkoztunk velük, mert reméltük, hogy így tovább állnak, de nem tették. Barátnőmet zaklatták, kérdezgették, merre lakik, hogy hívják. Biztos a szép szőke haja volt, ami felkeltette az érdeklődésüket, ugyanis ritka volt mifelénk ez a hajszín. Egymás kezét szorítva mentünk, így igyekeztünk lerázni őket, de nem tágítottak. Próbáltuk kérni őket, hogy hagyjanak, de kinevettek minket. Egyik másik varázsolt is, ki tűzvirágot, ki jeges pihéket, ettől még jobban megijedtünk.

   
     Aztán az egyik pillanatban Brielle még mellettem volt, a másikban meg az egyik fiú kezei között vergődött, mint egy kismadár. Könyörgő tekintete felébresztett bennem valamit, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Egyre melegebb, és melegebb lett, de nem éreztem úgy, hogy bajom eshet, de a szorító érzés csak nőt, és nőt, majd olyan erővel tört ki belőlem, hogy azt hittem kiszakad a szívem a helyéről. A fülem zúgott és csak egy vörös fényt láttam magam körül, mást nem. A légzésem lelassult, és úgy éreztem újra a régi vagyok, majd némaságra lettem figyelmes, már nem nevetett senki, nem hallottam barátnőm könyörgését. Pislogtam párat, mire a látásom visszatért. Felsikítottam. Égett emberi maradványok vettek körül, arcukon a rettegés maszkjával, melyet én égettem rájuk.

- Még találkozunk Zenisz – hallottam meg mögülem egy hangot, odafordultam. Az egyik fiú kezében egy lógó anyaggal.

 - Brielle! - kiáltottam fel, de mire kettőt léptem már eltűntek egy hirtelen jött ködben. Összeomlottam. Egyik család sem hitte el, hogy bárki is túlélhette az erőrobbanást, így szavamnak se adtak hitelt, hogy a barátnőm és elrablója igenis élnek.

  
     A Zenisz szertartást még az éjjel megtartottuk, hogy biztonságba legyek, de ha jobban belegondolok, inkább magukat féltették. Az esküm életem végéig kötelezett. A hegyen kell élnem egy erődben, melyet csak akkor hagyhatok el, ha veszély fenyegeti a népemet, és az erőmet is csak akkor használhatom máskor soha. Ezt, az ősi rúnák, melyek az aurámba vésődtek gondosan be is tartatták velem. Így csupán folyton lángoló hajam jelezhette lelkem mérhetetlen bánatát és dühét.

Csoda karácsonyra

 

SV 127

    Százhuszonhét év telt el a Szuper Vihar óta, de a táj azóta mit sem változott, mintha tegnap történt volna. Mindenhol csak a halál nyoma látszódik, semmi sem maradt az egykor zöldellő bolygóból. A természet ugyan figyelmeztette az embert, de az már elvakult önmaga dicsőítésében és nem látta, hogy pusztulása felé rohan.

   A Vihar gyorsan és váratlanul csapott le és kevesebb, mint huszonnégy óra alatt az élővilág kilencven százalékát leradírozta a Föld felszínéről, embert, állatot, növényt. Azok, akik életben maradtak a föld alá menekültek a katonai bunkerekbe, és azóta is ott élnek. Több generáció nőt fel úgy, hogy soha sem láthatta a szabad eget, ahogy én sem, csupán könyvekből ismerik azt a világot, ami egykoron természetes volt őseinknek.

   Néhány évente felküldenek pár Sasszemet, hogy feltérképezzék a bolygó állapotát és figyelemmel kísérjék a regenerálódását, de szinte mindig ugyan az az eredmény: Lakhatatlan. Elvétve vegetál még néhány kisebb fás-füves terület, de ők is haldokolnak, több is elpusztult már az utóbbi néhány évtized során. Ilyenkor a szívem szakad meg, mintha egy darabot tépnének ki belőlem. Mindig azt mondogatjuk, hogy majd a következő generációnak biztos jobb lesz, de valahogy soha nem akar jobb lenni.

    

   Egy újabb év telt el, sajnos azt kell mondanom, hogy eredménytelenül. Éppen hogy életben tudjuk tartani magunkat, egyre nehezebben tudjuk előállítani az élelmiszert és a levegőt. Ha ez így folytatódik, akkor az emberiség napjai megszámláltattak. De ez most nem a szomorkodás ideje, hanem a jobb jövőbe vetett hité, hisz karácsony van. Szinte a kezdetek óta már csak ez az egyetlen ünnep, amit megtartunk. A munkával nem állhatunk le, mert az a biztos véget jelentené, így négy napig ünnepeljük, hogy mindenkinek legyen része benne.

    

   Idén is, mint mindig, egy kisebb műsorral készült néhány társunk. Énekkel, kedves történetekkel a múltból, szép emlékek felelevenítésével, majd egy egyperces megemlékezést azokról, akik nem lehetnek köztünk. Az egyik tudós programozó jó pár évtizeddel ezelőtt készített egy holografikus karácsonyfát, amit egy programmal fel is lehet díszíteni, ezt állítjuk fel minden évben. Élőt nem állíthatunk, arra a kevésre ami még él úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére.

   Minden alkalommal mikor virtuálisan díszítjük a fát, egy kis zenedoboz szolgáltatja a zenét, ami szinte az egyetlen, ami túlélte a múltat, igaz nem ehhez az ünnephez való, amit játszik, de a lélekhez szól, és nekünk erre van szükségünk.

Mielőtt nyugovóra térnénk éjfélkor, amit egy csengő jelez, mindig körbeálljuk a fát és csodáért fohászkodunk, hisz nekünk csupán mára már csak ez maradt. Elmélyültségünkből egy izgatottan kiabáló tiszt szakít ki, aki lélekszakadva rohan be hozzánk, hogy elfulló hangon közölje, a Sasszem talált egy érintetlen helyet a bolygón, ahol a természet a régi pompájában tündököl.

   Összenéztünk tiszttársaimmal, és tudtam: Csoda történt. Azonnal kértem a jelentést, hogy áttanulmányozhassam. Most talán tényleg van esélye egy jobb életre az utánunk következő generációknak. Nem kellenek csicsás ajándékok, fellengzős szavak, hogy boldogok legyünk, elég ha az életet kapjuk ajándékba és az, hogy ezt megoszthatjuk másokkal, ez az igazi ajándék.

   Körletemet könnyes szemmel kerestem fel, majd szobámba érve előkotortam az ágyam alól egy öreg fényképet, melyen egyik elődöm egy zöldellő kertben éppen a füvön játszik két kutyájával. Talán én is leszek olyan szerencsés, hogy ha csak egy pillanatra is, de láthatok majd zöld füvet és kék eget, mielőtt meghalok. Keblemre szorítottam a képet és örömkönnyeim társaságában az álomvilág felé indultam, tudván, hogy az út melyen haladok nehéz, de mégsem járhatatlan, ahogy eddig hittem, és életemben először békét éreztem a lelkemben. Boldog Karácsonyt.

Gyönyörű ország

 

… emlékszel, mikor megtaláltuk az elveszettnek hitt mezőt? Kellemes lágy szellő simogatta a zöldellő rétet, s a fák katonásan sorakoztak őszi ruhájukban körülötte s büszkén meredeztek az ég felé. Nem messze hegy magaslott, zöld síkságokkal és fehér foltokkal tarkítva, majd ahogy a szem feljebb siklott, megláttuk a hegycsúcsot, melyet az örök hó és jég tartott fogságban.

- Emlékszel?

- Igen – válaszolta és halvány mosoly suhant át merengő arcán. Újabb emlék kell, zakatolt az agyam. Meg is van!

- Emlékszel, mikor a magas tónál voltunk? Az ég azúrkéken magaslott felettünk. A levegő hűsen vont karjaiba, de nem fáztunk, a látvány, hogy amerre a szem ellátott, ezer hegyet engedett látnunk, és az a kristálytiszta tó... A nap apró gyémántokkal szórta tele a felszínét.

- Emlékszel rá?

- Igen.

   Éreztem arcomon a leheletét, ahogy kiejtette a szót. Öleltem őt, ahogy csak bírtam reszkető kezem mellkasára fektettem, hogy érezze vele vagyok.

- Emlékszel? A múlt hónapban, mikor Jackékkel sátoroztunk, és meglepett minket egy őzike? Olyan más volt mint a többi, ő nem félt, de csak téged engedett a közelébe. Neked hagyta, hogy kézből etesd. Talán ő már érezte. Olyan békesség vett titeket körül, amit soha sem tapasztaltam, még akkor sem mikor mi ketten tényleg egyek voltunk. Annyi hely van, amit még látnod kell, kérlek légy erős, és ne menj el. Emlékszel, egyszer azt mondtad, ez egy gyönyörű ország, és te itt akarsz örökké élni, most mégis itt hagyod?

- Ez az én utam, nem én választottam – suttogta a hajamba. Könnyeim áztatták erős mellkasát, már nem tudtam nekik parancsolni, túlságosan fájt az elválás. Imádtam ezt az országot, annyi szépséget és csodát láttunk, most mégis szürkének és üresnek érzem. Keresem a szép emléketeket, a szebbnél szebb helyeket, de elmémen béklyó van. A félelem és kétségbeesés, hogy elhagy, nem engedi látnom mindazt ami jó volt.

    Sírásom, halk szipogássá csendesült, már nem rajta nyugtattam a fejem. Ültem és figyeltem, őt, még hallani véltem szívverését, még elmém látni vélte kedves mosolyát. A nap is bekukucskált, de életet már nem talált. Az elmúlás hagyta itt fagyos zálogát, melyet örökre szívembe zártam.

- Mrs. Pots – hallottam meg a nővér hangját – sajnálom, el kell vinnünk őt. A fájdalomtól kábultan bólintottam, és többé nem láttam őt. Az ablakhoz sétáltam, és figyeltem a természet elevenségét, a burjánzó életet, melyet olyan nagyon szerettünk, hisz ez a gyönyörű ország volt az életünk.

Halloween

    Vörösen bukott alá a Nap a hegyek mögött, átadva helyét a kövér Holdnak, ritkán esett meg, hogy Halloween estéjén telihold világítsa meg ennek az éjszakának az árnyait, és ezért különlegesnek ígérkezett ez az este, ezt minden pocikám érezte. Tudtam, hogy így is lesz, hisz boszorkány voltam. Talán a ma este lesz az, amire évszázadok óta várok.

    

   Szobámat elhagyva a főépületbe vezetett az utam. Az udvaron áthaladva hallottam a szél panaszos sírását a fák csupasz ágai között, hogy aztán jeges leheletként cirógassa azok levetett gúnyáját a földön. Démoni árnyak vették körbe az udvart, melyet a Hold rajzolt az átkok súlya alatt roskadozó épületek falára, de akadtak erre még kóbor lelkek, rontások, ártások szövevényes hálói is, ez a világ volt az otthonom.

    

   Ezt az idillt, az órára váró tanulók zsivaja döntötte romokba. Mikor a terembe léptem rögtön elhallgattak. Ezt a hatást szerencsére nem volt nehéz elérnem, majd mikor az utolsó diák is elnémult, megkezdtem az órát.

- Jól van ifjú boszorkányok. A mai óra témája a főzetek helyes tárolása.

- Remek – hallottam egy méltatlankodást a terem végéből.

- Van valami kifogás? - néztem rá szúrós szemmel.

- Semmi tanárnő – majd halkabban folytatta -, csak gondoltuk, mivel Halloween van... - harapta el a mondatot. Azért ennyire nem vagyok félelmetes, csupán szigorú és következetes. Ahogy megfordultam, és a tanári asztal felé vettem az irányt, megpillantottam torz tükörképemet az ablakon. A látvány még ennyi év után is elborzasztott, és szörnyű tettemre emlékeztetett. Talán mégis félelmetes vagyok. Háttal álltam meg az osztály előtt, nem mertem megfordulni, ami butaság volt, hisz ők így ismernek engem, de most mégis inkább a talárom mélyére rejtőznék a fürkésző szemek elöl.

- Miért vagytok kíváncsiak a Halloween történetére, hisz jól ismeritek?

- Mert... A tanárnő érdekesebben meséli el, mint mások - jött a bátortalan felelet. Érdekesebben? Fura ez a mai fiatalság, lassan megint eljutunk oda, hogy egy nyilvános kivégzést is ilyen érdekesnek fognak tartani majd.

- Rendben, de van egy feltételem. A következő órán mindenki számot ad a mai óra anyagából – ez már kevésbé tetszett nekik, de elfogadták az ajánlatomat. Elmosolyodtam, amiből inkább torz fintor lett.

- A történet sok száz évvel ezelőtt esett meg egy Hallwood nevű kis faluban. A falu túl nagy jelentőséggel ugyan nem bírt, de a közeli településről sokan jártak át, mert sok mesterember élt ott. Pék, szabó, ács, kőműves, cipész és még sokan mások.

   A főút utolsó takaros kis háza a kovácsé volt. Őt Jacknek hívták, és a húgával lakott ott. Jacknek igen rossz természete volt, senkivel sem bánt jól, még a testvérével sem, aki ennek ellenére szerette. A munkáját ugyan jól végezte, de az alkohol rossz hatással volt rá, és ezáltal ő is a környezetére. Mindenkit sértegetett, ahogy csak tudott, nem számított más csak saját maga. Egy nap, mikor húga kérlelte, hogy hagyja abba a szesz fogyasztását, sikeresen felbőszült olyannyira, jól eltángálta testvérét, és még ezek után is jó embernek tartotta magát, és semmi kivetnivalót nem talált a viselkedésében. Ha meg mégis bűnbánó pillanata volt, akkor is az italt okolta, de soha sem bírt ellenállni neki, és így tovább fogyasztotta.

   A faluban idővel szóbeszéd járta, hogy a közeli erdőben boszorkák laknak. Az emberek adományokat vittek az erdőszélre, amikhez levelet csatoltak, amiben arra kérték az erdő lakóit, hogy szabadítsák meg őket Jacktől végleg. Az idő csak telt, a nyárból ősz lett, de semmi sem történt. Mikor már kezdték feladni a reményt, hogy kérésük teljesül, egy este, mikor a legvékonyabb volt a határ az élők és a holtak birodalma között, megtörtént az, amire oly sokat vártak.

   Az éjszaka közepén egy idegen kopogtatott Jack háza ajtaján. A férfi ajtót nyitott, és rögtön felismerte látogatóját, amaz hiába rejtőzött sötét köpenye mélyére. A kovács rögtön a nyakában függő kereszthez kapott és azzal kergette az első fáig, ahova felzavarta magát a testet öltött gonoszt. Mikor az jó magasan fent volt húga után kiáltott, hogy segítségére legyen. Szegény teremtés fehérebbre sápadt mint a téli hold, de engedelmeskedett. Átvette testvérétől a keresztet, és ő tartotta sakkban az alvilág urát, míg a fiú kitalálta mitévők legyenek. Kis idővel az ötlet is megszületett: egy nagy keresztet rajzolt a fa törzsére, akkorát, hogy az teljesen körbeölelte a fát, aztán, mint kisgyerek az édességnek, úgy örült tettének, hogy túljárt az ördög eszén. Részeges örömtáncot lejtett a fa körül, miközben gúnyolta a Sátánt tehetetlensége miatt, és végül alkut ajánlott. Leengedi onnan, ha békén hagyja, amíg csak él, s nem kísérti meg többé soha.

   Kelletlenül ugyan de elfogadta az ördög az ajánlatot, mert mást nem tehetett, majd mikor lejött a fáról Jack húga felé fordult, és egy borzalmas átokkal elcsúfította szegény leányt, melyet örök időre viselnie kellett. Jack jót nevetett a helyzeten, és legfőképpen leleményességén, sőt még húga szerencsétlenségén is, majd mikor jól kiszórakozta magát rajta elzavarta a háztól őt. Ő meg szépen élte az életét tovább, mintha misem történt volna. De egy napon többet ivott a kelleténél, és meghalt, a falu legnagyobb örömére.

   A mennyben szóba se álltak vele. A pokolban sem látták szívesen, hiába volt romlott lelkű. Most az ördög nevette ki őt, és jutalmul örök bolyongásra ítélte, majd a kezébe adott egy zöldségből faragott lámpást, amibe parazsat tett, és útjára engedte.

- Tanárnő! Mi lett Jack húgával?

- Elbujdosott a világ elöl, és várta, hogy testvére megtalálja őt. Tökből lámpást faragott minden vékony éjszakán, hogy haza találjon fivére, de mikor megkérdezték tőle miért csinál lámpást, ő azt felelte, hogy a gonosz szellemeket tartja távol vele, és ez mára hagyománnyá vált.

- De jó mese! Megyek faragok én is egy lámpást! - és erre a végszóra a csengő is megszólalt.

   A terem gyorsan kiürült, és végre egyedül maradhattam saját fájdalmammal, és a reménnyel, hogy testvérem Jack talán megtalálja a haza vezető utat, és végre megpihenhet.

- Nem akarok beleszólni, de én egy kicsit másképpen emlékszem arra az estére – hallottam meg egy mély karcos hangot a hátam mögül. Azonnal megpördültem és szembe találtam magam vele. Azt hittem rosszul látok, oly rég várok már erre a pillanatra. Vonásai csak haloványan derengtek, mert emlékeimet por fedte. Ledermedtem és csak bámultam, ahogy ott állt a sarokban. Jobban megnéztem, de semmit se változott, a idő őt sem fogta.

- Nem akarsz, mégis megteszed – vontam kérdőre. Mégis milyen jogon... - gyúlt harag szívemben.

- Szerintem ne húzd fel magad. Tudod, árt a szépségednek – húzta száját gúnyos mosolyra. Semmit sem változott.

- Sértegess csak, de a történetet akkor is így fogom mesélni – dacoltam vele.

- Pedig te is ugyan olyan, vagy ha nem jobban, bűnös vagy, és ennek ellenére, úgy állítod be magad, mint áldozatot. Elképesztő egy némber vagy.

- Mit tehettem volna? Minden tettemmel csakis érted voltam, de téged nem érdekelt, mintha semmit se jelentettem volna neked – tört ki belőlem az évszázadok óta felgyűlt keserűség.

- Ez nem igaz, te is tudod. Igen is sokat jelentettél, és még most is sokat jelentesz – mondta kedvesen, és közben közelebb jött. Vonásai elmosódtak, mert könnyfátyol takarta szememet. Előttem állt meg, egészen közel, éreztem ismerős illatát, mely oly sok emléket rángatott ki elmém mélyéről. Nem mertem felnézni rá, nehogy elillanjon, mint egy jelenés, így inkább a földet bámultam.

- Nézz rám! - parancsolta, és én engedelmeskedtem, mint mindig oly sok éven át.

- Csomagolj, és tűnj innen! - utasított.

- De miért? Innen sokkal jobban tudok segíteni – értetlenkedtem.

- Mert kezded túl jól érezni magad, és én nem azért átkoztalak örök életre, hogy élvezd, hanem azért, hogy szenvedj. Csak nem fel kell frissítenem az memóriádat? - fröcsögte ingerülten, és megérintette a homlokomat. Az emlékek élesen, hasogatva törtek utat maguknak, amitől a földre rogytam és kínomban vergődtem mint egy partra vetett hal.

- Kérlek, neee... - sikítottam a fájdalomtól.

- Hidd el, ez semmi, ahhoz képest, amit megérdemelnél az árulásod miatt boszorka – ordította kénes leheletével, aztán varázsütésre megszűnt a fájdalom, és én kimerülten terültem el a hideg kövön.

- Elárultál akkor éjszaka, sőt már korábban, mert a bátyádat védted, ahelyett hogy a kezemre játszottad volna, és főleg hagytad, hogy megalázzon – hallgattam jogos vádjait izzadságomban fetrengve, majd ahogy jött, úgy tűnt el, s én újra egyedül voltam.

Mosoly az üvegen túl

   Sötétségben telnek napjaim, és semmi sem történik. Néha érzem, hogy megmozdul a dobozom, de semmi több. Pár éve egyszer fel is borultam, valaki igencsak figyelmetlen volt. Szerencsémre csak megrepedt az egyik karom, egy másik figura rosszabbul járt, valamije nagyon megsérülhetett, mert hallottam, hogy meg se próbálták megjavítani, egyből a szemétbe dobták. Pedig, hogy tiltakozott ellene.

   Hosszú idő után újra megmozdult a dobozom, olyan volt mintha hullámozna, sokszor éreztem már ilyet, ilyenkor jön el az én időm.

- Igen!- kiáltottam fel némán. Végre láthatom a fényeket!

- Óvatosan, nehogy eltörjön, régi darab – hallottam meg egy távoli hangot. Úgy szerettem mikor kibontanak, és kiállítanak az üzletben. Ilyenkor mindig én vagyok a középpontban, s mindenki szeret.

   Mindig én érkeztem utoljára, és tudom, hogy megint sokan jönnek majd el, hogy láthassanak, mert én teszem őket boldoggá, bár csak egy bábú vagyok.

   Ezt az időszakot legalább úgy szerettem mint az emberek, a sok színes égővel, az ajándékokkal, és a gyönyörű zenével. De tudom, hogy nélkülem nem lenne szép az ünnep, mert mit ér a karácsony Mikulás nélkül? Minden család, gyermek nekem köszönhette a boldogságát, mindig mosolyogtak mikor engem néztek. Kell-e ennél több? Sok bábútól hallottam, hogy áhítoznak, hogy ők is emberek lehessenek, de én nem vágytam ilyesmikre, hisz engem így is szeretnek. Kinek kellenek a mindennapi gondok, elég nekem az is, amit abban a pár hétben látok, míg kiállítanak.

   Miért nem bontanak, már ki? Nekem a nagy fa mellett a helyem. Hahó, valaki! Vajon mi történt? Biztos megint átalakítják az egész áruházat miattam, hogy jól látható helyen lehessek.

- Ez hova kerül? - ütögette meg valaki a dobozomat. Mégis, hogy lehet valaki ennyire tudatlan? Követelem, hogy rúgják ki!

- Az oda megy, a kis fa mellé a kirakatba – jött a válasz. Micsoda? Ez valami tévedés lehet, én mindig a nagy fa mellett állok. Mégis, hogy néz ki a Mikulás egy kis csenevész fenyő mellett, ráadásul a kirakatban? S hogy fognak a gyerekek fényképezkedni velem?

   Éreztem, hogy kivesznek a dobozomból, és beállítanak valahova, de nem láttam semmit. Most nagyon utálom, hogy ilyen jól becsomagolnak. Türelmetlen voltam, és biztos remegnék az idegességtől, mint azok a gumibábuk a szemközti butikban, ha nem lennék tömör fa.

   Ahogy tekerték le rólam védővásznat, egyre több fényt láttam, és csak egyre több és több lett, mikor már lekerült rólam, szinte megvakított a világosság. Mikor felfogtam, hogy mit is látok, letaglózott a szörnyű valóság. Szikrázóan sütött a nap, az embereket alig takarta valami ruha. Pedig milyen szépek azokban a nagy kabátokban, amikben eddig láttam őket. Mi történhetett a világgal, amíg én a dobozban voltam? Az újabb megrázkódtatás a tükörképem szolgáltatta: már nem a gyönyörű piros kabát és nadrág volt rajtam, hanem egy színes, rövid ujjú förmedvény, és egy éppen a térdemig érő nadrág. Megalázva éreztem magam, ilyet tenni velem. Mit szólnak majd a gyerekek, biztos kifognak gúnyolni. Miért nem dobtak inkább a tűzre?

   Ahogy ott álltam, és néztem a kirakat előtt elhaladó embereket, most az egyszer irigyeltem őket. Képesek járni, szaladni. Úgy elfutottam volna innen, messze egészen a világ végéig, oda, ahol eltűnik a Nap. Talán ő megértene, és megengedné, hogy elbújjak a világ elől.

   Egyedül álltam a kirakatban a nevetséges öltözékemben, egy számomra ismeretlen növénnyel. Ő volt az egyetlen vigaszom. Egyik nap egy csapat gyerekre lettem figyelmes, odajöttek hozzám, és sokáig csak bámultak, és valami furcsa, ismeretlen dolgot nyalogattak.

- Ez a Mikulás! - kiáltott fel az egyik gyerek, mire többiek is helyeseltek, és most már mindegyik mosolygott. Felismertek! - ujjongtam magamban. Ha nem lettem volna az ami, most biztos elsírom magam örömömben, ennél szebb karácsonyi ajándékot... Nem is hiányoznak már a fények, az ajándékok, még a zene sem. Elég az a tudat, hogy tudják ki vagyok, még ha külsőre nem is úgy nézek már ki. 

   A rám rajzolt örök mosolyomat most éreztem igazán valódinak, s őszintének.

Köszönöm gyerekek.