2011. november 27., vasárnap

Halloween




    Vörösen bukott alá a Nap a hegyek mögött, átadva helyét a kövér Holdnak, ritkán esett meg, hogy Halloween estéjén telihold világítsa meg ennek az éjszakának az árnyait, és ezért különlegesnek ígérkezett ez az este, ezt minden pocikám érezte. Tudtam, hogy így is lesz, hisz boszorkány voltam. Talán a ma este lesz az, amire évszázadok óta várok.
    
   Szobámat elhagyva a főépületbe vezetett az utam. Az udvaron áthaladva hallottam a szél panaszos sírását a fák csupasz ágai között, hogy aztán jeges leheletként cirógassa azok levetett gúnyáját a földön. Démoni árnyak vették körbe az udvart, melyet a Hold rajzolt az átkok súlya alatt roskadozó épületek falára, de akadtak erre még kóbor lelkek, rontások, ártások szövevényes hálói is, ez a világ volt az otthonom.
    
   Ezt az idillt, az órára váró tanulók zsivaja döntötte romokba. Mikor a terembe léptem rögtön elhallgattak. Ezt a hatást szerencsére nem volt nehéz elérnem, majd mikor az utolsó diák is elnémult, megkezdtem az órát.

- Jól van ifjú boszorkányok. A mai óra témája a főzetek helyes tárolása.

- Remek – hallottam egy méltatlankodást a terem végéből.

- Van valami kifogás? - néztem rá szúrós szemmel.

- Semmi tanárnő – majd halkabban folytatta -, csak gondoltuk, mivel Halloween van... - harapta el a mondatot. Azért ennyire nem vagyok félelmetes, csupán szigorú és következetes. Ahogy megfordultam, és a tanári asztal felé vettem az irányt, megpillantottam torz tükörképemet az ablakon. A látvány még ennyi év után is elborzasztott, és szörnyű tettemre emlékeztetett. Talán mégis félelmetes vagyok. Háttal álltam meg az osztály előtt, nem mertem megfordulni, ami butaság volt, hisz ők így ismernek engem, de most mégis inkább a talárom mélyére rejtőznék a fürkésző szemek elöl.

- Miért vagytok kíváncsiak a Halloween történetére, hisz jól ismeritek?

- Mert... A tanárnő érdekesebben meséli el, mint mások - jött a bátortalan felelet. Érdekesebben? Fura ez a mai fiatalság, lassan megint eljutunk oda, hogy egy nyilvános kivégzést is ilyen érdekesnek fognak tartani majd.

- Rendben, de van egy feltételem. A következő órán mindenki számot ad a mai óra anyagából – ez már kevésbé tetszett nekik, de elfogadták az ajánlatomat. Elmosolyodtam, amiből inkább torz fintor lett.

- A történet sok száz évvel ezelőtt esett meg egy Hallwood nevű kis faluban. A falu túl nagy jelentőséggel ugyan nem bírt, de a közeli településről sokan jártak át, mert sok mesterember élt ott. Pék, szabó, ács, kőműves, cipész és még sokan mások.

   A főút utolsó takaros kis háza a kovácsé volt. Őt Jacknek hívták, és a húgával lakott ott. Jacknek igen rossz természete volt, senkivel sem bánt jól, még a testvérével sem, aki ennek ellenére szerette. A munkáját ugyan jól végezte, de az alkohol rossz hatással volt rá, és ezáltal ő is a környezetére. Mindenkit sértegetett, ahogy csak tudott, nem számított más csak saját maga. Egy nap, mikor húga kérlelte, hogy hagyja abba a szesz fogyasztását, sikeresen felbőszült olyannyira, jól eltángálta testvérét, és még ezek után is jó embernek tartotta magát, és semmi kivetnivalót nem talált a viselkedésében. Ha meg mégis bűnbánó pillanata volt, akkor is az italt okolta, de soha sem bírt ellenállni neki, és így tovább fogyasztotta.

   A faluban idővel szóbeszéd járta, hogy a közeli erdőben boszorkák laknak. Az emberek adományokat vittek az erdőszélre, amikhez levelet csatoltak, amiben arra kérték az erdő lakóit, hogy szabadítsák meg őket Jacktől végleg. Az idő csak telt, a nyárból ősz lett, de semmi sem történt. Mikor már kezdték feladni a reményt, hogy kérésük teljesül, egy este, mikor a legvékonyabb volt a határ az élők és a holtak birodalma között, megtörtént az, amire oly sokat vártak.

   Az éjszaka közepén egy idegen kopogtatott Jack háza ajtaján. A férfi ajtót nyitott, és rögtön felismerte látogatóját, amaz hiába rejtőzött sötét köpenye mélyére. A kovács rögtön a nyakában függő kereszthez kapott és azzal kergette az első fáig, ahova felzavarta magát a testet öltött gonoszt. Mikor az jó magasan fent volt húga után kiáltott, hogy segítségére legyen. Szegény teremtés fehérebbre sápadt mint a téli hold, de engedelmeskedett. Átvette testvérétől a keresztet, és ő tartotta sakkban az alvilág urát, míg a fiú kitalálta mitévők legyenek. Kis idővel az ötlet is megszületett: egy nagy keresztet rajzolt a fa törzsére, akkorát, hogy az teljesen körbeölelte a fát, aztán, mint kisgyerek az édességnek, úgy örült tettének, hogy túljárt az ördög eszén. Részeges örömtáncot lejtett a fa körül, miközben gúnyolta a Sátánt tehetetlensége miatt, és végül alkut ajánlott. Leengedi onnan, ha békén hagyja, amíg csak él, s nem kísérti meg többé soha.

   Kelletlenül ugyan de elfogadta az ördög az ajánlatot, mert mást nem tehetett, majd mikor lejött a fáról Jack húga felé fordult, és egy borzalmas átokkal elcsúfította szegény leányt, melyet örök időre viselnie kellett. Jack jót nevetett a helyzeten, és legfőképpen leleményességén, sőt még húga szerencsétlenségén is, majd mikor jól kiszórakozta magát rajta elzavarta a háztól őt. Ő meg szépen élte az életét tovább, mintha misem történt volna. De egy napon többet ivott a kelleténél, és meghalt, a falu legnagyobb örömére.

   A mennyben szóba se álltak vele. A pokolban sem látták szívesen, hiába volt romlott lelkű. Most az ördög nevette ki őt, és jutalmul örök bolyongásra ítélte, majd a kezébe adott egy zöldségből faragott lámpást, amibe parazsat tett, és útjára engedte.

- Tanárnő! Mi lett Jack húgával?

- Elbujdosott a világ elöl, és várta, hogy testvére megtalálja őt. Tökből lámpást faragott minden vékony éjszakán, hogy haza találjon fivére, de mikor megkérdezték tőle miért csinál lámpást, ő azt felelte, hogy a gonosz szellemeket tartja távol vele, és ez mára hagyománnyá vált.

- De jó mese! Megyek faragok én is egy lámpást! - és erre a végszóra a csengő is megszólalt.

   A terem gyorsan kiürült, és végre egyedül maradhattam saját fájdalmammal, és a reménnyel, hogy testvérem Jack talán megtalálja a haza vezető utat, és végre megpihenhet.

- Nem akarok beleszólni, de én egy kicsit másképpen emlékszem arra az estére – hallottam meg egy mély karcos hangot a hátam mögül. Azonnal megpördültem és szembe találtam magam vele. Azt hittem rosszul látok, oly rég várok már erre a pillanatra. Vonásai csak haloványan derengtek, mert emlékeimet por fedte. Ledermedtem és csak bámultam, ahogy ott állt a sarokban. Jobban megnéztem, de semmit se változott, a idő őt sem fogta.

- Nem akarsz, mégis megteszed – vontam kérdőre. Mégis milyen jogon... - gyúlt harag szívemben.

- Szerintem ne húzd fel magad. Tudod, árt a szépségednek – húzta száját gúnyos mosolyra. Semmit sem változott.

- Sértegess csak, de a történetet akkor is így fogom mesélni – dacoltam vele.

- Pedig te is ugyan olyan, vagy ha nem jobban, bűnös vagy, és ennek ellenére, úgy állítod be magad, mint áldozatot. Elképesztő egy némber vagy.

- Mit tehettem volna? Minden tettemmel csakis érted voltam, de téged nem érdekelt, mintha semmit se jelentettem volna neked – tört ki belőlem az évszázadok óta felgyűlt keserűség.

- Ez nem igaz, te is tudod. Igen is sokat jelentettél, és még most is sokat jelentesz – mondta kedvesen, és közben közelebb jött. Vonásai elmosódtak, mert könnyfátyol takarta szememet. Előttem állt meg, egészen közel, éreztem ismerős illatát, mely oly sok emléket rángatott ki elmém mélyéről. Nem mertem felnézni rá, nehogy elillanjon, mint egy jelenés, így inkább a földet bámultam.

- Nézz rám! - parancsolta, és én engedelmeskedtem, mint mindig oly sok éven át.

- Csomagolj, és tűnj innen! - utasított.

- De miért? Innen sokkal jobban tudok segíteni – értetlenkedtem.

- Mert kezded túl jól érezni magad, és én nem azért átkoztalak örök életre, hogy élvezd, hanem azért, hogy szenvedj. Csak nem fel kell frissítenem az memóriádat? - fröcsögte ingerülten, és megérintette a homlokomat. Az emlékek élesen, hasogatva törtek utat maguknak, amitől a földre rogytam és kínomban vergődtem mint egy partra vetett hal.

- Kérlek, neee... - sikítottam a fájdalomtól.

- Hidd el, ez semmi, ahhoz képest, amit megérdemelnél az árulásod miatt boszorka – ordította kénes leheletével, aztán varázsütésre megszűnt a fájdalom, és én kimerülten terültem el a hideg kövön.

- Elárultál akkor éjszaka, sőt már korábban, mert a bátyádat védted, ahelyett hogy a kezemre játszottad volna, és főleg hagytad, hogy megalázzon – hallgattam jogos vádjait izzadságomban fetrengve, majd ahogy jött, úgy tűnt el, s én újra egyedül voltam.

2011. október 16., vasárnap

Mosoly az üvegen túl


   Sötétségben telnek napjaim, és semmi sem történik. Néha érzem, hogy megmozdul a dobozom, de semmi több. Pár éve egyszer fel is borultam, valaki igencsak figyelmetlen volt. Szerencsémre csak megrepedt az egyik karom, egy másik figura rosszabbul járt, valamije nagyon megsérülhetett, mert hallottam, hogy meg se próbálták megjavítani, egyből a szemétbe dobták. Pedig, hogy tiltakozott ellene.

   Hosszú idő után újra megmozdult a dobozom, olyan volt mintha hullámozna, sokszor éreztem már ilyet, ilyenkor jön el az én időm.

- Igen!- kiáltottam fel némán. Végre láthatom a fényeket!

- Óvatosan, nehogy eltörjön, régi darab – hallottam meg egy távoli hangot. Úgy szerettem mikor kibontanak, és kiállítanak az üzletben. Ilyenkor mindig én vagyok a középpontban, s mindenki szeret.

   Mindig én érkeztem utoljára, és tudom, hogy megint sokan jönnek majd el, hogy láthassanak, mert én teszem őket boldoggá, bár csak egy bábú vagyok.

   Ezt az időszakot legalább úgy szerettem mint az emberek, a sok színes égővel, az ajándékokkal, és a gyönyörű zenével. De tudom, hogy nélkülem nem lenne szép az ünnep, mert mit ér a karácsony Mikulás nélkül? Minden család, gyermek nekem köszönhette a boldogságát, mindig mosolyogtak mikor engem néztek. Kell-e ennél több? Sok bábútól hallottam, hogy áhítoznak, hogy ők is emberek lehessenek, de én nem vágytam ilyesmikre, hisz engem így is szeretnek. Kinek kellenek a mindennapi gondok, elég nekem az is, amit abban a pár hétben látok, míg kiállítanak.

   Miért nem bontanak, már ki? Nekem a nagy fa mellett a helyem. Hahó, valaki! Vajon mi történt? Biztos megint átalakítják az egész áruházat miattam, hogy jól látható helyen lehessek.

- Ez hova kerül? - ütögette meg valaki a dobozomat. Mégis, hogy lehet valaki ennyire tudatlan? Követelem, hogy rúgják ki!

- Az oda megy, a kis fa mellé a kirakatba – jött a válasz. Micsoda? Ez valami tévedés lehet, én mindig a nagy fa mellett állok. Mégis, hogy néz ki a Mikulás egy kis csenevész fenyő mellett, ráadásul a kirakatban? S hogy fognak a gyerekek fényképezkedni velem?

   Éreztem, hogy kivesznek a dobozomból, és beállítanak valahova, de nem láttam semmit. Most nagyon utálom, hogy ilyen jól becsomagolnak. Türelmetlen voltam, és biztos remegnék az idegességtől, mint azok a gumibábuk a szemközti butikban, ha nem lennék tömör fa.

   Ahogy tekerték le rólam védővásznat, egyre több fényt láttam, és csak egyre több és több lett, mikor már lekerült rólam, szinte megvakított a világosság. Mikor felfogtam, hogy mit is látok, letaglózott a szörnyű valóság. Szikrázóan sütött a nap, az embereket alig takarta valami ruha. Pedig milyen szépek azokban a nagy kabátokban, amikben eddig láttam őket. Mi történhetett a világgal, amíg én a dobozban voltam? Az újabb megrázkódtatás a tükörképem szolgáltatta: már nem a gyönyörű piros kabát és nadrág volt rajtam, hanem egy színes, rövid ujjú förmedvény, és egy éppen a térdemig érő nadrág. Megalázva éreztem magam, ilyet tenni velem. Mit szólnak majd a gyerekek, biztos kifognak gúnyolni. Miért nem dobtak inkább a tűzre?

   Ahogy ott álltam, és néztem a kirakat előtt elhaladó embereket, most az egyszer irigyeltem őket. Képesek járni, szaladni. Úgy elfutottam volna innen, messze egészen a világ végéig, oda, ahol eltűnik a Nap. Talán ő megértene, és megengedné, hogy elbújjak a világ elől.

   Egyedül álltam a kirakatban a nevetséges öltözékemben, egy számomra ismeretlen növénnyel. Ő volt az egyetlen vigaszom. Egyik nap egy csapat gyerekre lettem figyelmes, odajöttek hozzám, és sokáig csak bámultak, és valami furcsa, ismeretlen dolgot nyalogattak.

- Ez a Mikulás! - kiáltott fel az egyik gyerek, mire többiek is helyeseltek, és most már mindegyik mosolygott. Felismertek! - ujjongtam magamban. Ha nem lettem volna az ami, most biztos elsírom magam örömömben, ennél szebb karácsonyi ajándékot... Nem is hiányoznak már a fények, az ajándékok, még a zene sem. Elég az a tudat, hogy tudják ki vagyok, még ha külsőre nem is úgy nézek már ki. 

   A rám rajzolt örök mosolyomat most éreztem igazán valódinak, s őszintének.
Köszönöm gyerekek.

2011. szeptember 14., szerda

Isten nevében



    Késő este volt, néztem a néma utcát a házam előtt, mikor a teafőző hangos sípolása rántott vissza a jelenbe. Éppen időben. Töltöttem egy csészével, majd lassan kortyolva elfogyasztottam. A nappaliban, a nagy óra elütötte az éjfélt, mire befejeztem. A hatalmas ablakokon beszűrődő telihold ezüstös fénye bevilágította az egész házat, így mikor áthaladtam a szobákon lámpát se kellett gyújtanom, mindent jól láttam.

   A pince lejáratát dupla ajtóval rejtettem el az esetleges kíváncsi szemek elől, így se hang, se szagok, se fény nem jött át rajta. Nagy gondot fordítottam rá, hogy minden tökéletes legyen. Beléptem rajta, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy biztos jól bezártam magam mögött, elindultam, hogy teljesítsem kötelességemet.

   Régi falépcsők vezetettek le az öltözőm ajtajáig, ahol felcsatoltam szöges vezeklő láncaimat, és régi ismerősként üdvözöltem a húsomba maró fájdalmat, majd magamra öltöttem a csuhámat, amit a derekamnál egy kötéllel kötöttem meg. Lábbelit nem viseltem, ahogy elődeim se tették. Lehajtott fejemre csuklyát húztam, úgy mentem tovább.
   
   A helyiséget jól ismertem, így nem kellett látnom, hová is tartok. Előttem az oltár helyezkedett el, mely felett a Megváltó volt megfeszítve a kereszten. Az oltáron hét gyertya állt. Egy jutott a kevélységnek, fösvénységnek, bujaságnak, irigységnek, torkosságnak, haragnak, és végül a restségnek. Mindegyik gyertya előtt egy tál volt, ebbe került az áldozat, melyet a bűnős adott, hogy megbocsájtást nyerjen.

   Mindegyik gyertyát meggyújtottam, majd elvettem a bujaság tálját. Bal kézre a bársonyfüggöny mögött egy nő megkínzott, és megcsonkított teste lógott a fakereszten. Ismertem őt egész kicsi kora óta, jó nevelést kapott, de megfertőzte a bujaság szelleme. Jöttömre felemelte fejét, szemében fájdalom csillogott, de megbánást most sem tanúsított.

- Megbánod bűnödet? - kérdeztem sokadszorra tőle.

- Ártatlan vagyok – válaszolta könyörgően – engedjen el kérem, nem tettem semmi rosszat.

- Elvesztetted erényedet, ez szerinted nem bűn? - vádoltam meg szigorú hangon.

- Ez a mai világban nem bűn, főleg ha két ember szereti egymást – zokogott fel.

   De nem tudott meghatni álszent könyörgése. Közelebb léptem hozzá egészen közel, és csak centik választottak el attól, hogy hozzáérjek, de ennek még csak a gondolatától is irtóztam. Úgy, soha nem tudnék hozzáérni egy tisztátalanhoz.

- Könyörgöm ne bántson – rimánkodott. Könny áztatta arcán a mocsok és a vér kusza ábrákat rajzolt, melyek a hideg verejtékében fürödtek. Kezdett remegni, bőrén mint megannyi apró gyöngy csillogott izzadtsága a gyertyák fényében. Biztos a vérveszteség az oka. Életben tartottam a gyógyszerekkel, így nyújtva meg a vezeklésének idejét. Időt adtam neki, hogy ráeszméljen tettére, és bocsánatért esedezzen. De nem tette, és az idő most lejárt.

- Nem bántalak – suttogtam a fülébe – csak utat mutatok Istenhez. Rémült tekintete örömmel töltött el, melegséget hozott szívembe. A lány összeszedte maradék erejét, hogy kiszabadulhasson béklyói fogságából, de mindhiába, és én közben élvezettel néztem elkínzott testének vergődését, a fájdalomtól és reményvesztettségtől eltorzult arcát. Sikolyai mélyen lelkembe vésték magukat, melyet örömmel fogadtam, és jól elraktároztam a többi mellé, hogy néha elővehessem, és újra átélhessem varázsukat.

   Hangosan imát mondtam a lelkéért, és csak remélhettem, hogy utat talál majd Istenhez.

- Én, Isten hű szolgája, megbocsájtást kérek ennek a bűnös léleknek. Fogad őt magadhoz Uram, és bocsájtsd meg vétkeit – majd egy lassú de precíz mozdulattal szívébe mártottam a kétélű tőrömet. Szemében hitetlenség fénylett, és fájdalom az elvesztett életért. Egy kicsit kijjebb húztam a pengét belőle, hogy vérét felfoghassam és áldozatként bemutathassam, úgy ahogy elődeimtől tanultam. Láttam mikor érte el a vég, szeméből eltűnt az értelem, csupán egy üres tok maradt utána, semmi több, egy újabb takarítani való szemét.

2011. augusztus 25., csütörtök

Díj

Ezt a díjat LauraL-tól, és a Penna oldaltól is megkaptam, amit ezúton is nagyon köszönök nekik.

A díjjal kapcsolatos szabályok
 
1. Tedd ki a logót a blogodra!
                                    2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
                                    3. Írj magadról 7 dolgot!
                                    4. Küldd tovább 7 írónak, linkelve a blogokat!
                                    5. Szólj nekik a meglepiről!
 
7 dolog rólam:
1. Imádok olvasni
2. becsületes szakmám: virágkötő
3. több barátot szereztem a neten, mit a való életben
4. mindig zenére írom a verseimet, történeteimet
5. a horror, thriller, és a psycho a kedvenc műfajom
6. imádom a jó ételeket, és szeretek enni
7. Tic-tac mániás vagyok

A 7 író aki kapja tőlem:

1. Drusilla a The Beauty and the Bear   megálmodója
2. Freeb , aki fantasztikus világot alkotott meg 
3. Audry és írótársainak a Sajat Szavak oldal megálmodásáért
4. Mimi a A gadiátor elragadó világának a megteremtéséért
5. OneGirl a Levadászott szerelem fordulatos történetéért
6. Hoshii a gyönyörű verseiért
7. LauraL-nak, az egyedi vámpíros történetéért, és barátságáért, bár tőle is kaptam ezt a díjat, de úgy gondolom, részemről is megérdemli :)

Kedves írók, ez nem fontossági, vagy az én kedvenceim sorrendje, csak írkáltam, mind fontosak vagyotok!

2011. július 30., szombat

Szűrreál





Vágyok oda, hol a tenger tiszta,
Kék vizét semmi sem csúfítja.
Lágyan ring, szellő simogatja,
Felhő nézi, cirógatja.

Légy te az, ami ő nem lehetek,
a szabadság kéklő fellege.
Lásson téged mindenki,
de ne ismerjen senki.

Tudd, amit ők tudnak,
Érezd, amit ők éreznek,
Halld meg szavukat,
s suttogd vissza vágyaikat.

Egy ismeretlen ismerős
kép mögé bújva. Félős.
Utat mutatsz, de sajátod nem leled,
evezz velem, el innen, tengeren.

Szabadon, és elveszetten,
a tükröt kérdem mellettem.
Mutatja arcom, szüntelen,
Könnyel keverve lelkem.

Taszíts a fagyos mélybe,
vagy emelj a tündöklő égbe.
Ringass lágy vizeken, a kéklő fényben,
vagy temess a földnek sötét rejtekébe.

Engedj, mennem kell, hív a tenger.
Testvért lát, s nem engem.
Álarcom vizes, s tiszta,
Én, a tükör vagyok, nem a keret maga.


Őselemek




     Négy testvér járja táncát, körbe öleli rabját. Szemeznek, incselkednek vele, dúlnak, rombolnak, építenek, de vigaszt nem nyújtanak. Kérdem én, kik ők. Kik ezek, hogy rendelkezhetnek életünk felett? Mitől különbek ők nálunk, kérlek mond meg nekem, könyörgöm.
     Egy halk hang szól a fejemben, érzem őt a tudatomban, testemben. Talán, most megértem. Behízelgő modora, nyájas szavai, arroganciája félelmet ébreszt bennem, de már nem tehetek ellene, beengedtem a fejembe, s nem szabadulok, míg Ő, másképp nem dönt. Meg kell hallgatom bármit is mond.
      Jól figyelj gyarló teremtmény, mert többet nem hallod hangom: Mi vagyunk, a Teremtők: a Föld, a Víz, a Tűz, s a Levegő. Egy az otthonunk, ezen osztozunk, de vad a lelkünk, hisz tudod. Formáljuk a tájat kedvünk szerint, senki nem gátol minket, önmagunk szabjuk nemlétező határaink. De jobb ha tudod: Én vagyok mind közül a legkülönb, mert engem teremtettek először. Egy halk sóhaj, nem több, csupán ennyi kellet hozzá. Megköszöntem az életet? Á, dehogy. Egy pillanat, és már ott se voltam, bejártam a végtelent, s láttam benne remekműveket,melyet a Legfőbb alkotott, de ne mosolyog, EZEK, nem ti vagytok.
     Idővel ajándékot kaptam, bár nem érdemeltem, egy szilárd gömböt. Itt tapasztaltam meg létezésem valódi okát. Közelebb mentem, mert furcsa volt, nem láttam még ilyet, pedig jártam sokáig a végtelent. Világított, hol fehéren, hol vörösen, izzott mikor a közelébe mentem, és meglepetésemre beszélt hozzám. Kérdezte ki vagyok, miért ingerlem, s követelte fejezzem be. Parancsot osztott, pedig én voltam itt előbb, nem volt hozzá joga, így tovább dühítettem. Bele-bele kapott könnyed ruhámba, tépázva önérzetem, de többre képtelen volt. 
     Magasabbra, és magasabbra emelkedtem, s neki ettől csak rosszabb lett, fénye kialudt, és többé már nem izzott. Egyre sötétebb színt öltött magára, míg végül mozdulatlanná nem dermedt, és meredezett a magasba. Ekkor alászálltam, s a nagyszájú izzó testvéremet kerestem. Mert az volt, csak hozzám hasonló merne szembeszállni velem, de vesztett. Boldogan, de mégis szomorúságtól meggyötörten cirógattam meleg, és ragyáktól burjánzó testét, de nem felelt. Így kissé őrülten felkacagtam, s tova repültem. Gyönyörködtem, húgom dühében, mely utamba került, láttam merész vonalait, mellyel engem kergetett. Magasra vágyott, melyt nem érhetett el soha. De találtam egy helyet, hol megleltem, köpködte még izzó átkait, de nem érdekelt. Lágy ölelésembe vontam, becézgettem, a világmindenséghez hasonlítottam. Szerettem őt, bár nem tudom miért, vagy honnan tudtam ezt, de bennem volt, és ezt, képtelen voltam szavakba önteni. Lágy szellővel kedveskedtem, s a bocsánatáért esedeztem. Hol mellette repültem, hol a végtelen felé vágytam, de elszakadni tőle már nem tudtam.
     Magasan jártam, gondolkodtam, lenéztem, és többé már nem láttam. Fehér lepel borította, mely furcsa dologgal szórta őt. Megpróbáltam megvédeni, de hiába. Haragosan estem az ismeretlennek, vagy lágyan, nem számított. Csak áztatta húgom, s nem érdekelte könyörgésem. Halkan kacagott, s lágy dallamot dúdolt. Kedveskedett nekünk, nem bántott, hisz nem is tudott. Testvérünk volt. A gömbön most már hárman osztoztunk. Idővel furcsa szín férkőzött közénk, furcsa teremtményekkel. De Ő, nem bántott, vagy hivalkodott. Egyszerűen elénk állt, s békességet, harmóniát ajánlott. Ezeket a feltételeket elfogadtuk, s teljességben boldogan éltünk. Kiáltunk, minden próbát, mi kívülről jött, túléltünk mindent, s talpra álltunk mindannyiszor.
     Majd jöttek az ismeretlen, különös betolakodók. Egy ideig békében éltek velünk, majd egyre többet, és többet követeltek belőlünk. Hiába mondtuk, hogy ne tegyék, meg se hallgattak minket. Nyomatékosan figyelmeztettük őket, de nem fogadták meg szavainkat. Most már, mi se fogjuk meghallani őket. Eldöntöttük, hogy ideje visszavennünk azt, ami minket illet, és Engem, hisz a Föld az én ajándékom volt. Lefújom róla a mocskot végleg, mert mi vagyunk a Természet, s én, a Levegő, az elemek között a legelső.

2011. június 30., csütörtök

Tavasz


Süt a nap az ablakomon át
Beköszön kedvesen: Jó napot angyalkám!
Hívogatnak kacéran sugarai,
Simogatják lelkem hívó szavai.

Harmatcseppel játszik a fény,
Szivárvány szőnyeget borítva elém.
Millió csillag ragyog immáron körülöttem,
Mely melegséggel tölti meg szívem.

Most a vízen táncol a fény
Keringőzik rajta könnyedén.
Sziporkázik az apró fodrokon,
Aranyba borítva azt nagyon.

Idővel elköszön kedvesen és szépen
Melegséget hagyva lelkemben mélyen.
Sok a dolga, hódítania kell,
Hegyet, völgyet és a tengert.