Sötétségben telnek napjaim, és semmi sem történik. Néha érzem, hogy megmozdul a dobozom, de semmi több. Pár éve egyszer fel is borultam, valaki igencsak figyelmetlen volt. Szerencsémre csak megrepedt az egyik karom, egy másik figura rosszabbul járt, valamije nagyon megsérülhetett, mert hallottam, hogy meg se próbálták megjavítani, egyből a szemétbe dobták. Pedig, hogy tiltakozott ellene.
Hosszú idő után újra megmozdult a dobozom, olyan volt mintha hullámozna, sokszor éreztem már ilyet, ilyenkor jön el az én időm.
- Igen!- kiáltottam fel némán. Végre láthatom a fényeket!
- Óvatosan, nehogy eltörjön, régi darab – hallottam meg egy távoli hangot. Úgy szerettem mikor kibontanak, és kiállítanak az üzletben. Ilyenkor mindig én vagyok a középpontban, s mindenki szeret.
Mindig én érkeztem utoljára, és tudom, hogy megint sokan jönnek majd el, hogy láthassanak, mert én teszem őket boldoggá, bár csak egy bábú vagyok.
Ezt az időszakot legalább úgy szerettem mint az emberek, a sok színes égővel, az ajándékokkal, és a gyönyörű zenével. De tudom, hogy nélkülem nem lenne szép az ünnep, mert mit ér a karácsony Mikulás nélkül? Minden család, gyermek nekem köszönhette a boldogságát, mindig mosolyogtak mikor engem néztek. Kell-e ennél több? Sok bábútól hallottam, hogy áhítoznak, hogy ők is emberek lehessenek, de én nem vágytam ilyesmikre, hisz engem így is szeretnek. Kinek kellenek a mindennapi gondok, elég nekem az is, amit abban a pár hétben látok, míg kiállítanak.
Miért nem bontanak, már ki? Nekem a nagy fa mellett a helyem. Hahó, valaki! Vajon mi történt? Biztos megint átalakítják az egész áruházat miattam, hogy jól látható helyen lehessek.
- Ez hova kerül? - ütögette meg valaki a dobozomat. Mégis, hogy lehet valaki ennyire tudatlan? Követelem, hogy rúgják ki!
- Az oda megy, a kis fa mellé a kirakatba – jött a válasz. Micsoda? Ez valami tévedés lehet, én mindig a nagy fa mellett állok. Mégis, hogy néz ki a Mikulás egy kis csenevész fenyő mellett, ráadásul a kirakatban? S hogy fognak a gyerekek fényképezkedni velem?
Éreztem, hogy kivesznek a dobozomból, és beállítanak valahova, de nem láttam semmit. Most nagyon utálom, hogy ilyen jól becsomagolnak. Türelmetlen voltam, és biztos remegnék az idegességtől, mint azok a gumibábuk a szemközti butikban, ha nem lennék tömör fa.
Ahogy tekerték le rólam védővásznat, egyre több fényt láttam, és csak egyre több és több lett, mikor már lekerült rólam, szinte megvakított a világosság. Mikor felfogtam, hogy mit is látok, letaglózott a szörnyű valóság. Szikrázóan sütött a nap, az embereket alig takarta valami ruha. Pedig milyen szépek azokban a nagy kabátokban, amikben eddig láttam őket. Mi történhetett a világgal, amíg én a dobozban voltam? Az újabb megrázkódtatás a tükörképem szolgáltatta: már nem a gyönyörű piros kabát és nadrág volt rajtam, hanem egy színes, rövid ujjú förmedvény, és egy éppen a térdemig érő nadrág. Megalázva éreztem magam, ilyet tenni velem. Mit szólnak majd a gyerekek, biztos kifognak gúnyolni. Miért nem dobtak inkább a tűzre?
Ahogy ott álltam, és néztem a kirakat előtt elhaladó embereket, most az egyszer irigyeltem őket. Képesek járni, szaladni. Úgy elfutottam volna innen, messze egészen a világ végéig, oda, ahol eltűnik a Nap. Talán ő megértene, és megengedné, hogy elbújjak a világ elől.
Egyedül álltam a kirakatban a nevetséges öltözékemben, egy számomra ismeretlen növénnyel. Ő volt az egyetlen vigaszom. Egyik nap egy csapat gyerekre lettem figyelmes, odajöttek hozzám, és sokáig csak bámultak, és valami furcsa, ismeretlen dolgot nyalogattak.
- Ez a Mikulás! - kiáltott fel az egyik gyerek, mire többiek is helyeseltek, és most már mindegyik mosolygott. Felismertek! - ujjongtam magamban. Ha nem lettem volna az ami, most biztos elsírom magam örömömben, ennél szebb karácsonyi ajándékot... Nem is hiányoznak már a fények, az ajándékok, még a zene sem. Elég az a tudat, hogy tudják ki vagyok, még ha külsőre nem is úgy nézek már ki.
A rám rajzolt örök mosolyomat most éreztem igazán valódinak, s őszintének.
Köszönöm gyerekek.
