Igazság

Bűnöm az volt, hogy szerettem.

Az Istent, a Fiút, és a saját lelkem.

Imádkoztam reggel, délben, este,

Az egyház ezt nem szerette.

Kínoztak, és meggyötörtek,

Hazug vallomást követeltek.

Erényemet sokszor megbecstelenítették,

Saját igazukat így istenítették.

Tettüket parancsra cselekedték,

Melyet az Istentől vették.

De ő, soha nem mondott ilyet,

Hogy kínokkal szerezzenek hittet.

Kacagó árnyak gyülekeznek

Máglyát raknak körülöttem.

Kinevetnek, és gyalázkodnak,

Sötét gondolatokat sutyorognak.

Füst száll az égbe, jelezve jöttömet,

Arany lángok ölelték már megkínzott testemet.

Rimánkodtam, és könyörögtem,

Könnyű halálért esedeztem.

Önelégülten néztek, és nem kegyelmeztek,

Figyelték, ahogy testemet elhagyja a lelkem.

Égő fáklyaként világítottam a téren.

Ennyi volt! Bevégeztem.

Illúzió csupán

Lassan nyúló nappalok,

Melegséget adó otthonok.

Utcán kóborló fáradt lelkek,

Itt vagyok! Ide gyertek.

Lássátok magányom óráit,

s Téged vágyó álmaim.

Sajgó szívem vergődő ritmusát,

Könnyeim áztató záporát.

Emlékeim kínzó rohamát,

A múltam keretezetlen albumát.

Várjátok elmém borulását.

Kérlek, vigyetek a halálba át!

Fogjátok a kezem a sötét úton,

soha ne eresszetek szabadon.

Eskü bilincse legyen lelkemen,

melynek kulcsa az olthatatlan szerelem.

Zárjatok a magánnyal egy szobába,

a végtelen idő fogságába.

Legyen terem gondolkodni,

hogy a szerelem miért nem lopott holmi.

Éreztem-e én azt valaha igazán,

vagy csak a képzeletem játszott a valóság színpadán?

Miért nem jártam a realitás talaján?

Hisz, a szerelem csalfa illúzió volt csupán.

De valós volt az, csak én nem értettem,

Ezt vétkeztem magam, és szerelmem ellen.

Ideje hát vezekelnem árulásom jutalmát

időtlen időkig kínozva lelkem maradványát.

Egy kósza gondolat

Egy kósza gondolat,

pirkadat vagy alkonyat?

Halvány derengés, vagy bíbor pompa,

melyik illik egy öngyilkos alkalomra?

Zúg a vérem a fülemben,

egyre sürget. Tegyem meg!

Cifra markolatú ósdi penge,

gyere, gyere a testembe.

Olvadj egybe dobogó szívemmel,

taszítsd némaságba rozsdás hegyeddel.

Fogadjon magába az örök kárhozat,

a Sötétség Ura úgysem válogat.

Szenvedésem legyen fájó, s végtelen,

míg az ítéletnap el nem pusztít véglegesen.

Fohász

Csillagok fenn az égen

mondjátok merészen,

képes lesz-e még szeretni,

egy legény aki férfi?

Nem kívánok sokat tőle,

csak velem legyen örökre.

Óvjon, és szeressen,

soha el ne veszejtsen.

Bohóc

Színes álmokat kergető

szomorú vak bohóc.

Álmaiddal megtelt már

sok hímzett pokróc.

Tavasz első virága

díszítette kalapod.

Emelgetted egykoron

a nagyérdemű előtt buzgón.

Szivárványszín ruhád

megkopott, kifakult már.

Vicceiden sem nevet

se fiatal se aggastyán.

Búsan ülsz a padon

emlékeidbe fúlva,

s nem tudod

mit hoz majd a holnap.

Szakadt zakó, lyukas cipő

egy bohóchoz ez nem illő.

Nem csillog már a porond,

por lepte be, de nagyon.

Nincs értelme tovább várni

új utat kell találni.

Lassú léptekkel indulok tova

de bohócként, mit tehetek. Én ostoba!