Négy testvér járja táncát, körbe öleli rabját. Szemeznek, incselkednek vele, dúlnak, rombolnak, építenek, de vigaszt nem nyújtanak. Kérdem én, kik ők. Kik ezek, hogy rendelkezhetnek életünk felett? Mitől különbek ők nálunk, kérlek mond meg nekem, könyörgöm.
Egy halk hang szól a fejemben, érzem őt a tudatomban, testemben. Talán, most megértem. Behízelgő modora, nyájas szavai, arroganciája félelmet ébreszt bennem, de már nem tehetek ellene, beengedtem a fejembe, s nem szabadulok, míg Ő, másképp nem dönt. Meg kell hallgatom bármit is mond.
Jól figyelj gyarló teremtmény, mert többet nem hallod hangom: Mi vagyunk, a Teremtők: a Föld, a Víz, a Tűz, s a Levegő. Egy az otthonunk, ezen osztozunk, de vad a lelkünk, hisz tudod. Formáljuk a tájat kedvünk szerint, senki nem gátol minket, önmagunk szabjuk nemlétező határaink. De jobb ha tudod: Én vagyok mind közül a legkülönb, mert engem teremtettek először. Egy halk sóhaj, nem több, csupán ennyi kellet hozzá. Megköszöntem az életet? Á, dehogy. Egy pillanat, és már ott se voltam, bejártam a végtelent, s láttam benne remekműveket,melyet a Legfőbb alkotott, de ne mosolyog, EZEK, nem ti vagytok.
Idővel ajándékot kaptam, bár nem érdemeltem, egy szilárd gömböt. Itt tapasztaltam meg létezésem valódi okát. Közelebb mentem, mert furcsa volt, nem láttam még ilyet, pedig jártam sokáig a végtelent. Világított, hol fehéren, hol vörösen, izzott mikor a közelébe mentem, és meglepetésemre beszélt hozzám. Kérdezte ki vagyok, miért ingerlem, s követelte fejezzem be. Parancsot osztott, pedig én voltam itt előbb, nem volt hozzá joga, így tovább dühítettem. Bele-bele kapott könnyed ruhámba, tépázva önérzetem, de többre képtelen volt.
Magasabbra, és magasabbra emelkedtem, s neki ettől csak rosszabb lett, fénye kialudt, és többé már nem izzott. Egyre sötétebb színt öltött magára, míg végül mozdulatlanná nem dermedt, és meredezett a magasba. Ekkor alászálltam, s a nagyszájú izzó testvéremet kerestem. Mert az volt, csak hozzám hasonló merne szembeszállni velem, de vesztett. Boldogan, de mégis szomorúságtól meggyötörten cirógattam meleg, és ragyáktól burjánzó testét, de nem felelt. Így kissé őrülten felkacagtam, s tova repültem. Gyönyörködtem, húgom dühében, mely utamba került, láttam merész vonalait, mellyel engem kergetett. Magasra vágyott, melyt nem érhetett el soha. De találtam egy helyet, hol megleltem, köpködte még izzó átkait, de nem érdekelt. Lágy ölelésembe vontam, becézgettem, a világmindenséghez hasonlítottam. Szerettem őt, bár nem tudom miért, vagy honnan tudtam ezt, de bennem volt, és ezt, képtelen voltam szavakba önteni. Lágy szellővel kedveskedtem, s a bocsánatáért esedeztem. Hol mellette repültem, hol a végtelen felé vágytam, de elszakadni tőle már nem tudtam.
Magasan jártam, gondolkodtam, lenéztem, és többé már nem láttam. Fehér lepel borította, mely furcsa dologgal szórta őt. Megpróbáltam megvédeni, de hiába. Haragosan estem az ismeretlennek, vagy lágyan, nem számított. Csak áztatta húgom, s nem érdekelte könyörgésem. Halkan kacagott, s lágy dallamot dúdolt. Kedveskedett nekünk, nem bántott, hisz nem is tudott. Testvérünk volt. A gömbön most már hárman osztoztunk. Idővel furcsa szín férkőzött közénk, furcsa teremtményekkel. De Ő, nem bántott, vagy hivalkodott. Egyszerűen elénk állt, s békességet, harmóniát ajánlott. Ezeket a feltételeket elfogadtuk, s teljességben boldogan éltünk. Kiáltunk, minden próbát, mi kívülről jött, túléltünk mindent, s talpra álltunk mindannyiszor.
Majd jöttek az ismeretlen, különös betolakodók. Egy ideig békében éltek velünk, majd egyre többet, és többet követeltek belőlünk. Hiába mondtuk, hogy ne tegyék, meg se hallgattak minket. Nyomatékosan figyelmeztettük őket, de nem fogadták meg szavainkat. Most már, mi se fogjuk meghallani őket. Eldöntöttük, hogy ideje visszavennünk azt, ami minket illet, és Engem, hisz a Föld az én ajándékom volt. Lefújom róla a mocskot végleg, mert mi vagyunk a Természet, s én, a Levegő, az elemek között a legelső.
