Trux Béla - Akkon ostroma

    Az első kötet, A templomos lovag után nagyon vártam a folytatást, bíztam benne, hogy legalább olyan jó lesz, s be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet.

 

   A történet közvetlenül az első rész végén folytatódik: Tristan felépült lábsérüléséből, s bár fizikailag meggyógyul, de a lelkén hatalmas sebek tátonganak. Megingott a hite mind önmagában, mind a Templomos Rendben. Mindeközben a városon is nyugtalanság lesz urrá, érzi, hogy valami változni fog. Kaláun szultán meghalt és fia Al-Asraf Khalil veszi át a helyét, aki elhatározza, hogy kiűzi a frandzsokat végleg a Szentföldről.

 

    A csata hosszú felvezetés után ebben a kötetben bontakozik ki, az író a frandzsok szemszöge mellett a muszlimokét is igyekszik hitelesen bemutatni úgy, hogy megértsük szándékaikat és gondolataikat, hogy aztán az európai olvasó akaratlanul is ''oldalt vált'', s úgy érzi a muszlimoknak van igazuk. Akkon város vezetőinek viselkedése, a városirányítási stílusok és a problémamegoldási készségük teljes mértékben alátámasztja azt a szomorú sejtelmet, hogy nem európai vezetők – vagy legalábbis annak titulált emberek – kezébe való a város.

Az író több szemszögből mutatja meg nekünk a történteket: az egyszerű csavargóétól a királyig, s ez a műnek megadja azt a mélységet, mely által az olvasó jobban átláthatja a korabeli problémák diverzitását, szemszögenként a fontossági sorrendeket és a megoldási lehetőségeket.

 

    Tristan karaktere igen nagy változáson megy keresztül. Apránként kapjuk meg a vele kapcsolatos információkat, mindig csak annyit, ami az adott helyzetben szükséges. Olykor előfordul, hogy a véletlen és akaratlanság látszatát keltve olyan tudás is a szemünk elé tárul, melynek szándékolt közlése csak jóval később derül ki.

 

    A szereplők személyisége részletgazdag lett: hús-vér embereket ismerhetünk meg, akiknek érezhetjük gondjaikat, öröműket, félelmeiket, kétségeiket és reményeiket. Az új karaktereket, ahogy Tristannal kapcsolatos információk esetében is, mindig jóval elöbb ismerhetjük meg, mint ahogy a történet felfedné szerepüket így fokozva kíváncsiságunkat, s színessé, izgalmassá és lendületessé téve a regényt ezáltal.

 

    A műben jelen van a misztikum is, amiben nem merül el az író, csak annyira, hogy felcsigázza az olvasó érdeklődését, s kérdések merüljenek fel benne.

 

   A történetben sok idegen kifejezés található: például korabeli gépek és eszközök, amire nem ad magyarázatot vagy leírást. Ezt az író az internetes közösségi oldalán pótolja, de célszerűbbnek találnám, ha ezt lábjegyzetben vagy szószedetben tenné meg, gondolván a számítástechnikát és a 21. századi közösségi médiát kevésbé előnybe részesítő olvasótáborára. Emellett viszont kiemelendőnek találom a regény nyelvezetét, mely eredetiségével és egyediségével sikerült megfognia – jelen olvasó érzete szerint – a korabeli stílust és nyelvezetet ezzel is korhű ábrázolást és világképet tárva a lelkes közönség felé.

 

    Mindent összevetve egy igen összetett és jól kidolgozott történelmi regény, s remélem több hasonló művel örvendeztett meg minket az író.

Egy ködös szerelem

    A végtelen vásznú valóság csak ontja magából a színeket, érzéseket, vágyakat. Az elevennek tűnő néma szobrok a felkelő Napban fürösztik arcukat, míg lassú léptem alatt az őszi reggel foga csikorog, és várja a meleg napsugarak engesztelő simogatását. Csendes a park egy madár sem kedveskedik vidám dallamokkal, csak gubbasztanak borzas tollaik között mozdulatlan. Ezüst fonalát szövi a pók, mely fátyolként telepszik a tájra, s rejti el annak valódi arcát. Harmatgyöngyöt gyűjt egy kósza árny, valóságot lát benne tán, de észrevesz, s elillan, tovaszáll. Miért menekül, fél tőlem talán? Lebegek, kúszok a Nap felé, ölelni vágyom őt, de szerelmünk átkozott. Sugarai cirógatnak, s elvész testem az érintésébe. Felajánlom magam legyek övé, más senki nem kell. Puha bársonyos testem pusztul szeretete alatt, míg utolsó foszlányom, mely egy öreg tölgy tövében reszket, el nem hamvad. 

Szűrreál

Vágyok oda, hol a tenger tiszta,

Kék vizét semmi sem csúfítja.

Lágyan ring, szellő simogatja,

Felhő nézi, cirógatja.

Légy te az, ami ő nem lehetek,

a szabadság kéklő fellege.

Lásson téged mindenki,

de ne ismerjen senki.

Tudd, amit ők tudnak,

Érezd, amit ők éreznek,

Halld meg szavukat,

s suttogd vissza vágyaikat.

Egy ismeretlen ismerős

kép mögé bújva. Félős.

Utat mutatsz, de sajátod nem leled,

evezz velem, el innen, tengeren.

Szabadon, és elveszetten,

a tükröt kérdem mellettem.

Mutatja arcom, szüntelen,

Könnyel keverve lelkem.

Taszíts a fagyos mélybe,

vagy emelj a tündöklő égbe.

Ringass lágy vizeken, a kéklő fényben,

vagy temess a földnek sötét rejtekébe.

Engedj, mennem kell, hív a tenger.

Testvért lát, s nem engem.

Álarcom vizes, s tiszta,

Én, a tükör vagyok, nem a keret maga.

Nem minden 'rossz' rossz

    Egy esőcsepp zuhant alá gyorsan a magasból, s talán még látni vélt néhány színes alakokat egy fura szögletes dobozban, majd egy szempillantással később szétfröccsent az emberektől hemzsegő járdán. Ennyi volt csupán az élete, de míg megszületett a magasban s földet ért leélte az egészet. Ez az egyszerűség csodálattal töltötte el Mike-ot, és egy kicsit irigylésre is késztette.

- Szia Drágám! - köszönt be mosolyogva felesége az irodába.

- Szia Szívem! - nézet rá az elbűvölő nőre az ablak mellől, aki ringó csípővel közeledett felé, és mivel ez a munkahelye volt így Mike szomorúan igazított egyet a nadrágján, és némileg lehűtve magát csókkal üdvözölte szerelmét.

- Na, indulhatunk, vagy azt szeretnéd ha a fiúk rád várnának?

- Úgysem tudok olyan későn érkezni, mint Eric – mosolygott Mike. Majd elindultak a lifthez, közben még pár kollégától elköszönt a hétvégére. A garázsba érve már érezni lehetett az eső illatát, mely keserédes emlékeket hozott felszínre benne, de igyekezett ezt nem kimutatni. Nem szerette ha Layla aggódik érte, persze könnyebb lenne, ha elmondaná neki mi is történt akkor huszonöt évvel ezelőtt, de félt, hogy nem hinne neki, és nem akarta elveszíteni az egyetlen jó dolgot az életében.

    Az autó út valahogy a szokásosnál is hosszabbnak tűnt, talán az eső, vagy csak a péntek esti csúcs miatt, kitudja. Nem is értette miért mostanra beszélték meg a szokásos összejövetelüket a fiúkkal, de ha már így alakult igyekezett jó pofát vágni hozzá. Eddig mindig szombaton tartották, akkor mindenki biztosan ráért, persze ezt Steve-nek megint meg kellett változtatnia, mint mindent, ami neki nem felelt meg. Nagyon megváltozott, ahogy Eric is, egyszóval összegezve igazi seggfejek lettek, persze vele nem, mert barátok voltak egész kicsi koruk óta.

   Steve egy óriásvállalat feje volt dollár milliárdokkal a bankszámláján, Eric hasonló cipőben járt bár kisebb céget vezetett. Mike azonban egy ingatlanfejlessztési vállalkozás egyik építésze volt, pontosabban egy a tizenhatból, akik a cégnek dolgoztak. A fiúk nem egyszer felajánlották, hogy segítenek egy saját vállalkozás elindításában, de Mike jól érezte magát itt. Feleségét is ennek a munkahelynek köszönheti. Az a tíz évvel ezelőtti továbbképzés Washingtonban, felejthetetlen élmény a számára és mind a mai napig minden percére emlékszik annak, mikor először találkoztak.

- Megérkeztünk – jegyezte meg csak úgy mellékesen Layla, mintha nem lenne egyértelmű a két biztonsági kapun való áthaladás ténye.

   Mike kikecmergett a kocsiból, majd mikor felesége segíteni szeretett volna, udvariasan megköszönte, de egyedül intézte a dolgot. A bejárat akadály mentesítve volt kimondottan Mike számára, nem mintha olyan sok időt töltött volna Steve házban. Felhajtotta magát a bejáratig, ahol meglepetésére Eric jelent meg az ajtóban, még visszafordulva intett egyet a nőnek majd bement a házba.

- Mi ez a pontosság, beteg vagy talán? - kérdezte köszönés helyett Mike.

- Egyszer ezt is ki kell próbálni – vigyorgott jókedvűen, amit valószínűleg a whisky-nek köszönhetett, ami a kezében volt.

- Hol van Steve?

- Csak holnap érkezik.

- Micsoda? Akkor miért mára beszéltük meg?

- Ezt majd tőle kérdezd meg, de addig is megyek megcsapolom méltán híres italkészletét. Velem tartasz?

- Hát, nem is tudom.

- Jaj ne már, tudod, hogy utálok egyedül inni. Akkor legalább fogj meg egy poharat és nézz úgy ki mintha te is osztoznál velem a kulináris élvezetekben.

- Rendben – állt rá a dologra, bár sosem értette barátja miért rajong ennyire az italokért, hisz gyerekkorában gyűlölte az italt főleg, hogy az apja és anyja is alkoholista volt. De hát változik az ember. Ő kitudja mitől változott meg, miért lett ősi ellensége mára a legjobb barátja.

   Az idő gyorsabban telt, mint Mike várta, persze az itallal arányosan, s Eric egyre furcsább lett. Többször kért bocsánatot Mike-tól, sajnálatát is kifejezte, de az okáról még hallgatott. Olyan hajnali kettő magasságában két üveg kivégzett whisky után történt valami. Eric a teraszajtóban állt és nézte Steve holdfényben játszó halastavát.

- Tudod, talán így kellett lennie, mondhatni a sors keze volt benne...

- Asszem ideje lefeküdni Eric, hosszú volt ez a nap – próbálkozott Mike.

- Még mindig nem emlékszel ennyi év után sem?

- Mégis mire?- bár sejtette mire akar kilyukadni Eric de azért megkérdezte.

- Hogy mi történt akkor huszonöt évvel ezelőtt.

- De tudom, a csatornánál játszottunk és beszakadt az egyik padló, lezuhantunk, ti megúsztátok én nem. Eric kár a múlton rágódni, ami megtörtént az megtörtént. Nem vagy hibás, ahogy Steve sem. Most pedig indulj lefeküdni, jó? - de mintha meg sem hallotta volna őt, csak állt és bámult kifelé.

- Emlékszel az aranyhalra? - ekkor Mike-nak bevillant egy kép. Ő fekszik a gazban és nem tudja mozgatni a lábát, a fiúk meg a csatornában piszkálnak valamit, valami sárgás színűt.

- Látom kezd derengeni – húzta el a száját Eric.

- Mi történt? - kérdezte zavartan, valahogy eddig ez az emlék még sosem jött elő, pedig jó pár dokit végig járt.

- Mikor lezuhantunk Steve és én találtunk egy aranyhalat a csatornában. Azt hittük valaki megunta és kidobta, de mikor megpiszkáltuk, megszólalt.

- Na, elég én megyek aludni, te félrebeszélsz – és már indult is ki az ajtón.

- Kívántunk is tőle – Mike erre megállt és felé nézett -, Steve milliárdos akart lenni, én csak gazdag.

- És ezt miért mondtad el? - ment bele a játékba Mike.

- Mert neked még mindig megvan a kívánságod – nézett bele Mike szemébe Eric, akinek a tekintete most tisztább volt, mint valaha.

- Persze.

- Szerinted Steve miért nem mutatta meg soha a tavat neked?

- Mert kerekes székben vagyok és nincs út.

- És nem tűnt fel hogy az egész házban tudsz közlekedni, és a kertben is csak oda nem tudsz lemenni? - ez igaz volt és Mike most először el is gondolkodott ezen, és a tények magukért beszéltek. Steve és Eric sosem voltak jó tanulók, vagy kivételesek, mégis egyre feljebb kerültek, bármi amibe belekezdtek pénzt hozott nekik.

- Ez, hogy lehet? És miért nem szóltatok róla?

- Hogy hogyan? -tárta szét a karját Eric – Nem tudom, fogalmam sincs, csak megtörtént. Steve azt mondta ne szóljuk róla, aztán mikor a kórházban magadhoz tértél és nem emlékeztél semmire, mi hallgatunk.

- De mért, hisz nekem is lett volna egy kívánságom.

- Mert Steve tudta hogy nem helyeselnéd az ilyesfajta előnyhöz jutást. Mert te túl becsületes vagy - utánozta Steve-et és szinte már őrülten hadonászott hozzá – de én már nem bírom érted. Huszonöt éve mást se csinálok csak hazudozom. A munkámhoz nem értek mégis milliókat keresek vele. Örülnöm kéne neki de nem megy, érted? Mást se csinálunk egymás előtt csak színészkedünk, régen... - legyintett egyet a kezével és leroskadt az egyik fotelbe, és a következő pillanatba már horkolva aludt a részegek nyugalmával. Talán végre gondtalan lehetett.

   Mike lévén egy két pohár neki is lecsúszott úgy döntött megnézi magának azt a tavat, hisz Eric azt mondta ő még kívánhat. Lassan elindult a kerekesszékkel, de felborult vele. Azért sem adta fel, lekúszott a vizes fűben a tóhoz. De nem látott semmit, csupán a Hold játékát a víz felszínén, majd egy aranyosan csillogó valami közeledett felé. A ház felől hangokat hallott, mintha Steve megjött volna és Eric-kel kiabálna. Mike visszanézett a válla fölött a ház irányába, és látta, hogy két alak birkózik, az egyik feléje akar jönni a másik meg nem engedi.

- Neee! - ordította valamelyik.

- Eressz el!

- Talán tényleg igaza volt Eric-nek? - tűnődött félhangosan Mike. Mikor egy hangos dörrenést hallott. Lőttek.

- Mi a kívánságod fiú? - kérdezte a hal, s ettől hirtelen egy gondolata sem volt Mike-nak. De az idő sürgette, és a füle mellett elsuhanó golyó is nyomatékot adott a sietségre. Így azt mondta, ami elsőre eszébe jutott.

- Soha ne találkozzunk veled! - és erősen behunyta a szemét várva a következő lövést.

"Csak álom volt"

                                    

Ingrid Syöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

„Csak álom volt”

    Bársonyos, langyos éjszakában andalogtunk Lash-el a tengerparton. Egymásba kapaszkodtunk, miközben hallgattuk a tenger morajlását és szerelmes csókokat váltottunk. A parkoló felé mentünk mikor három szellemalak majdnem fellökött minket, ahogy leszaladtak mellettünk a lépcsőn.

- Lassabban! - dorgáltam meg kedvesen a lepedőben futkosó gyerekeket, s boldog mosollyal kísérte tekintetem őket a másik feljáró felé, ahol felérve eltűntek a kocsik között.

- Szereted a gyerekeket – mosolygott rám kedvesem, s magához húzott, hogy csókot lophasson.

- Igen, nagyon – sóhajtottam, és mellkasához bújtam, onnan néztem fel rá.

- Tudod, megbeszéltük, a fősulit még be kell fejezned.

- Tudom, de attól még gondolhatok rájuk, nézhetem őket, ahogy játszanak – kacérkodtam vele, és elszakadva tőle előre szaladtam, mint egy gyerek. Néhány pillanattal később utánam eredt, és egészen hazáig játszottunk így. De ez most sokkal több volt, mintha csak tizenévesek lettünk volna, ez szerelmes évődés volt, s mire hazaértünk úgy izzott körülöttünk a levegő, hogy félő volt, meggyullad minden.

   Az ajtón sikeresen bejutottunk, aztán már nem bírtunk magunkkal, a józanság legkisebb jelenléte sem volt megfigyelhető. A külvilág megszűnt számunkra, s csupán a másikra koncentráltunk, és hol vadul, hol kínzó lassúsággal fedeztük fel újra egymás testét.

   Az órán a mutatók épp éjfélre álltak össze katonásan, mikor megborzongtam, és még szorosabban bújtam párom ölelésébe. Ez valamelyest enyhített szorongásomon, majd követtem az én mormotámat az álmok birodalmába.

   Az álom mely magába fogadott ködszerű volt. Lombtalan fák meredeztek feketén az ég felé, mintha oszlopai lennének a fentnek és a lentnek. Mezítláb lépdeltem a kavicsos úton, s néhol egy-egy kereszt bukott elő a fehér masszából majd, mint fuldoklót a hullám a köd is elnyelte azokat. A távolból gyermeki nevetést, viháncolást hallottam. Ahogy egyre közelebb értem a hanghoz egy fekete hinta rajzolódott ki előttem, majd egy mászóka, csúszda, mérleghinta, de gyerek sehol. A padok üresen várták a megfáradt anyukákat.

- Hahó!- kiáltottam, de hangom tompán hatott, mintha falakba ütközne. A fehér égbolton fekete halálmadarak vonultak át és károgtak ocsmány hangon, s mintha mindegyik a nevemet ordította volna: Beth! Beth! A fülemre tapasztottam a kezem, hogy ne halljam őket, de nem segített. A fejemben voltak, ott zengett károgásuk.

- Ne! Elég! - sikítottam. Térdre rogytam miközben rám tört a zokogás, s megtört alakom volt az egyetlen színfoltja ennek a fekete-fehér világnak.

- Ne sírj! - hallottam meg egy gyerekhangot, majd éreztem, hogy a blúzomat meghúzogatja valaki.

- Nem sírok – hazudtam, s igyekeztem a ruhám ujjával felitatni szememből az árulkodó nedvességet.

- Játssz velem! - kérte tőlem parancsolón. A kis türelmetlen - gondoltam magamban. Még töröltem egyet a szememen és megfordultam.

    Eszelős sikítás hagyta el a számat és azonnal menekülni akartam, de képtelen voltam felállni csak kúszni tudtam hátrafelé, és Ő ott állt előttem. Egy szörnyeteg, aki vánszorogva elindult felém. Egy gyerek tépett, foltos rongyokban. Fejéről sötét csíkok folytak le az arcán, az egyik szeme felfelé nézett, a másik helyén férgek tolongtak. Egyik kezével felém nyúlt, két ujján cafatokban lógott a bőr, s csak a csontok látszottak. A bal lábfeje rendellenesen a másik felé fordult, s úgy sántikált kitartóan.

- Játssz velem! - jött most már a torz hang a szájából egy jó adag undorító bogár kíséretben. Én meg közben folyamatosan sikítottam, bőgtem, és fel akartam ébredni, de képtelen voltam rá.

- Beth! Játssz velem! - hörögte.

- Nem! - és már moccanni sem tudtam hiába akartam távolabb kerülni ettől a förmedvénytől.

- Beth! Ébredj! - valaki rángatott és szólongatott – Kelj fel! - hallottam az ismerős hangot. A halottas tájat pedig szép lassan elnyelte a fehér köd és a homályból előbukkant Lash kontúrja, majd a kép kiélesedett. Mikor már teljesen ébren voltam, és tudtam, hogy mindez csupán egy álom volt, zokogásba törtem ki. Kedvesem féltőn, óvón karjaiba zárt és ringatott, csitítgatott. Simogatta a hátam, nyugtatni próbált, s átkozta azokat a hülye egykori szomszédaimat. Volt is miért.

   Tíz éves koromban történt halloweenen éjszakáján. A szomszéd gyerekekkel elmentünk csokit gyűjteni, majd levágtuk az utat a temetőn keresztül. A köd nagyon sűrű volt és ők szándékosan előrerohantak, engem meg otthagytak. Másnap az egyik gondnok talált rám, kis híján elvitte a szíve a látványomtól. Elsírt festék, szakadt, koszos ruha, fehér haj.

   Az orvos, azt mondta anyámnak, hogy a hajam vissza fog barnulni, és néhány év múlva már nem is fogok emlékezni rá, mintha mi sem történt volna. Még abban a hónapban elköltöztünk ide Glass Beach-re.

   Mindez tizenöt éve történt, a rémálmok szerencsére már nem mindennaposak, mondhatni ritkák, havi egy, kettő. És hogy elfelejtettem volna azt az éjszakát? Soha, nem fogom, mert akárhányszor tükörbe nézek, a fehér hajam nem engedi, és az emlékek is előjönnek anyám nyugtatónak szánt szavaival együtt: „Csak álom volt”

A Bukottak Krónikája

1. Könyv

A vérrel keresztelő

    „A démon, a félelemtől reszkető lány felé közeledett lassú, kimért léptekkel. Rosie magához ölelte az újszülött csecsemőt, mely békésen aludt a karjaiban, mit sem sejtve a véres valóságról. Miközben teltek az értékes másodpercek, a némaságot a démon hörgése, és a lány szaggatott légzése törte csak meg, s a haláltól való rettegés örült gondolatokat ébresztett az embernő egyre labilisabb elméjében. Úgy vélte, ha feláldozza a kicsit, akkor ő megmenekülhet, elvégre ő csak elhozta a gyermeket, nem is kell neki. Lassan lehajolt, és maga elé tette a földre a rongyokba csavart pici testet, s közben kántálva könyörgött az életéért. De a felajánlás nem ért célt, s amint már nem volt kezében a csomag a szörny azonnal rávetette magát. Éles fogaival feltépte a torkát, ahonnan egy utolsó kétségbeesett sikoly szabadult el betöltve az éjszaka halálos csendjét. Az éles karmok egyetlen mozdulattal szakították fel a puha tehetetlen testet, hogy aztán az egész környék az emberi maradványoktól legyen mocskos. Módszeresen kutatott, keresett benne, minden négyzetcentimétert szétmarcangolt, de hiába, nem lelte meg azt a valamit. Csalódott üvöltése éles pengeként hasított a sikátor némaságába, mire a gyermek felsírt.

    A rongyok, melybe belecsavarták teljesen átázott a vértől. A szörny fölé görnyedt, szagolgatta, éles fogaival alig pár centire volt tőle, mikor lövés csapódott be mellettük. Felegyenesedett, s a hang irányába fordult, és így már a testét szaggatták a golyók mindent beterítve vérével, mely egészen világos volt, szinte majdnem fehér. A gyermek meg csak sírt és zokogott...”

    A világ remény nélkül maradt. Az embereket démonok tizedelték, akiket nem lehetett elpusztítani. Néhány elszánt kutató, felforgatta az egész Vatikánt, már ami megmaradt belőle, hogy megoldásra leljen. Évtizedek teltek el eredmény nélkül, mire felcsillanni látszott a remény egy prófécia töredék formájában:

''Ott születik, hol vére mártír halált halt a kereszten... A másodszülött, már nem vízzel, hanem vérrel keresztel, s a bűnösök rettegni fogják Őt. Eljön a 666-ért, s fel...''

    Faith-nek nem volt senkije és semmije csupán vérben úszó álmai, melyek egész életében elkísérték. Démonokkal csatározott, állandóan a veszélyt kereste, hogy szabaduljon egyre kínzóbb látomásaitól. De új feladattal bízta meg a Tanács: Megkeresni és megvédi a megjövendölt. Vajon tőle válaszokat kaphat rejtélyes múltjára, vagy még több lesz a kérdés mire az út véghez ér? Miért érzi állandóan, hogy valaki követi? Talán a vére az oka? Kiről szól valójában a prófécia? Kísérd el Faith-et, légy mellette és talán fény derül az igazságra.