 |
Írás, ihlet, más
világok. Mind olyan dolgok, melyek másoknak nem sokat, vagy semmit
sem jelentenek, de nekem mára már a részemmé vált, és nélküle
nem érzem magam egésznek. Mit is jelent írni, miként alkotok, mi
inspirál? Még sosem gondolkodtam rajta, legalábbis mélyen
szántóan még nem.
Miként születik meg az
érzés, melyet ihletnek nevezünk? Hmm... Még sosem kellett
megfogalmaznom.
A gondolatok állandóan
kavarognak bennem, s a hangulatom az, amit bármi befolyásol, mely
kénye kedve szerint formálja őket történetté. Mert, kit ne
ihletne meg például a tavasz első virága, mely a szürke télből
a Nap hívó szavára kibontja szirmait, s dacolva a mostoha
természettel bátran hirdeti a kezdetet, s az új élet reményét.
Na, ugye már te is látod magad előtt. Hisz a természet ezer arcát
mutatja, s mi ezt millióképpen éljük meg, látjuk, érezzük,
vetjük papírra.
Én hangulatember
vagyok, mint mondottam, sok minden hatással van rám, s ezeket
festem meg gondolatban, melyek aztán szavakká formálódnak, hogy
majd később egy történetté forrhassanak össze. És, hogy milyen
számomra, mikor megszületik az a bizonyos gondolat, melyet oly
régóta várok már?
Képzeld el, hogy
egyedül vagy, nincs körülötted semmi, csak a végtelen, jegesen
üres tér. Lebegsz az ismeretlenbe, s a fejed belül akár a
csillagtalan éjszaka. Nem érzel, nem képzelsz, nem gondolsz, az
élet nem jut el hozzád. Tudod, hogy ez nem jó így, mert neked
más, több kell. Majd meglátsz egy halovány csillagot messze a
távolban. Fénye nem melegít, de mégis megérint. Valami megmozdul
benned. Néha egy dallamot vélsz hallani, de még nem állt össze
egésszé, de már tudod, közel van. Megjelennek az első
gondolatok, de még csaponganak, nem illeszkednek, nem ismerik
formájukat.
Aztán minden
figyelmeztetés nélkül több száz csillag mosolyog rád, s egy
szikra gyúl benned, a gondolatok szavakká formálódnak. Akár egy
ősrobbanás, a káosz kitisztul, rend lesz, s a szavak csak úgy
jönnek maguktól, hogy egy egésszé álljanak össze.
Felhők felett suhansz,
s a hangok dallammá válnak, mélységük fájdalmat okoz,
magasságuk békét hoz. Te, középen haladsz, de van, hogy
kilengsz, mert érezned kell, hogy megérthesd a természetét, hogy
alkotásod hiteles legyen. Ha nem tudsz elég mélyre menni, s mégis
írnod kell róla, hát bízd magad a fantáziádra. Áss le tudatod
legmélyére, rég elfeledett ócska ládák között, keresd azt,
amit leginkább nem nyitnál ki. De most engedd szabadon, s hagyd,
hogy a rémképek behálózzanak, magukkal rántsanak az
ismeretlenbe, hogy aztán véres küzdelmek árán, újra bezárhasd
őket. De már megváltoztál, a történeted fonala erősebb lett.
Tudatosan írsz immár, hisz az életből merítesz, saját démonaid
nyomták rá bélyegüket. A történeted hiteles.
Valamikor, egy magányos
éjszakán, mikor már tollad nem forgatod, s elmerengsz, egy árny
kúszik feléd. Feltárja valóját, beférkőzik elmédbe, s újabb
történetre inspirál. Pennát ragadsz, s írni kezdesz, írni egy
történetet, mely elmédet háborgatja, de hogy azt rongyokba avagy
királyi pompában öltözteted immáron csak rajtad múlik. Eközben
a dallam mely benned kelt életre, ott dübörög lelked mélyén,
hogy elkísérjen egy életen át.
Valahogy ilyen, mikor
alkotok, saját örömömből, fájdalmamból, legyen az valós, vagy
vélt, építkezem, s a zene az, mely elkísér és hű társam ezen
az úton. Csapongok, mint kósza szél a pusztában, keresve azt a
biztos pontot, mely biztonságot nyújt, elrejt ha úgy látja jónak,
megvigasztal, ha kell, bátorít, ha más nem mer. Rímeket farag
velem magányos órán, szeretőmmé lesz kései éjszakán. De most
féltékeny perszóna, irigykedik akár a bukottak hada, mert nem
engedem közel, távol tartom, megfosztva őt magamtól, s így
egyedül kovácsolok gondolatot. Íme tehát, Én így alkotok.