 |
Sötét van, egy kósza
napsugár sem kacérkodik fényesre csiszolt testemmel, nem táncol
éles pengémen. Milyen régen volt, hogy emberi kéz melegét
érezhettem kemény bükkfamarkolatomon. Lassan már idejét sem
tudom, mikor láttam embert.
Az ölelő sötétség,
mely körbevesz, csupán arra jó, hogy emlékeim között kószáljak,
s kínoztassam velük magam, mert, mire jó az emlék, ha többé már
nem élhetem át. A jelen helyzetem pedig nagyon úgy festett, hogy
esélyem sincs egy kis újrázásra.
Ide-oda lökődöm sötét
síromban, mint már oly sokszor, de semmi sem történik. Aztán
minden figyelmeztetés és előjel nélkül, hirtelen fényár vett
körül. Persze nem a hőn áhított nap sugarak, csupán lámpák
fényét láttam homályosan. A hangok is tompán jutottak el hozzám,
majd a kép kitisztult. Végre megszabadítottak attól az átkozott
nejlontól, amibe belekényszerítettek.
A körülöttem lévő
beszélgetést most már megértettem, de a emberek nem zavartatták
magukat, nem tudták, hogy hallom őket.
Legszívesebben
üvöltöttem volna, hogy rám figyeljenek, de nem hallanának.
Hangomat egyedül a ''gazdám'' hallotta, Ő megértett engem, tudta
mire vágyom, mivel okozhat örömet nekem.
- Szóval te vagy a híres
Báró? – Nézte fürkésző tekintettel acélos testemet egy
ember. Kezét kesztyű fedte, de így is éreztem testének
pulzálását, ahogy a markolatot szorította. Letett a pultra, és
mindenfélét előkészített, amik így elsőre vegyszereknek
tűntek. Hasonlóakat korábban is láttam, de azokat más használta,
más célokra.
- Na, lássuk, milyen
történetet mesélsz el nekem – és ezzel hozzálátott azokkal a
löttyökkel össze maszatolni a testemet. Pedig ha hallaná a
hangomat, olyan dolgokat mesélhetnék neki, amiről még csak nem is
álmodott. De vajon melyik érdekelné, úgy igazán? Talán a
teliholdas téli éjszaka, fent a vadászkunyhóban? Érdekes este
volt. Az volt az első alkalom, hogy a Hold fénye érintette ezüstös
testemet. Régi szép emlékek...
Mióta egymásra
találtunk a ''gazdámmal'', azóta minden vadászatra elkísértem.
Nem számított, hogy nőstényt, vagy hímet, így nevezete őket,
ejtettünk el, az enyém volt a megtisztelő feladat, hogy kioltsam
az életüket. Persze nem rögtön. Minden egyes alkalomnak megvolt a
rituális rendje, nem kapkodtunk el semmit.
Vajon mi lett a
''gazdámmal''? A legutolsó este, mikor együtt dolgoztunk, olyan
boldog volt, szinte éreztem az őt körülvevő bizsergést, ami rám
is hasonló hatással volt. Minden molekulám rezget. Csodás este
volt...
Egy nőstény nyomát
követtük, halkan, meg-megbújva, mindig takarásban, nehogy
észrevegyen. Az elejtése, meg már nevetségesen könnyű volt, nem
okozott gondot. Hazavittük. A ketrec, amiben őriztük, kicsit talán
szűkös lehetett neki, de a kényelem sosem volt szempont. A
szobában, nekem jutott a legjobb hely, pazar kilátásom nyílt az
eseményekre.
Minden egyes pillanatot
jól elraktároztam emlékeim közé, hogy unalmas estéken egymást
szórakoztassuk, a múltunkkal. De egyedül, ez már nem az igazi.
Azok a riadt szemek, a
ketrecben, ahogy könyörögtek a szabadulásért, és mindezt hiába,
még ma is beleborzongok. Mi voltunk az utolsók, akiket látott
nyamvadt életében.
A ''gazdámra'' nem
lehetett azt mondani, hogy rossz háziúr volt, mindig valami
különlegességgel kedveskedett prédánknak, ezzel jó pár órát
elvoltak, majd mikor végzett, én voltam a soros, hogy elvégezzem a
dolgom. Kivételesen nagyon izgatott voltam, olyan jól megdolgozta,
hogy mondhatni fel voltam rázva tőle, ennek köszönhetően meg is
vágta magát velem. Vagy ezerszer kértem bocsánatot érte, de ő
csak legyintett, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.
A nap végén mikor
nyugovóra tért, engem is pihenni tett. Mikor felébredtem, ő már
nem volt sehol, és engem a sötétség vett körbe, ahogy most is
megint. Túlságosan elmerültem a múltunkban.
Mikor újból megláttam
a fényt a ''gazdámat'' pillantottam meg. Megtörten meredt maga
elé, és nem válaszolt üdvözlésemre. Mégis haragszik rám.
- Mr. Burano! Felismeri a
kést?
- Igen.
- Ezzel ölte meg Mrs.
Norman-t
- Igen – felelte az
áruló.
- Nincs több kérdésem
Bíró Úr.