Lassan nyúló nappalok,
Melegséget adó otthonok.
Utcán kóborló fáradt lelkek,
Itt vagyok! Ide gyertek.
Lássátok magányom óráit,
s Téged vágyó álmaim.
Sajgó szívem vergődő ritmusát,
Könnyeim áztató záporát.
Emlékeim kínzó rohamát,
A múltam keretezetlen albumát.
Várjátok elmém borulását.
Kérlek, vigyetek a halálba át!
Fogjátok a kezem a sötét úton,
soha ne eresszetek szabadon.
Eskü bilincse legyen lelkemen,
melynek kulcsa az olthatatlan szerelem.
Zárjatok a magánnyal egy szobába,
a végtelen idő fogságába.
Legyen terem gondolkodni,
hogy a szerelem miért nem lopott holmi.
Éreztem-e én azt valaha igazán,
vagy csak a képzeletem játszott a valóság színpadán?
Miért nem jártam a realitás talaján?
Hisz, a szerelem csalfa illúzió volt csupán.
De valós volt az, csak én nem értettem,
Ezt vétkeztem magam, és szerelmem ellen.
Ideje hát vezekelnem árulásom jutalmát
időtlen időkig kínozva lelkem maradványát.